Woody Allen folytatja 2006-ban megkezdett európai kalandozását, és a londoni, illetve a 
kiugróan sikeres barcelonai forgatások után most a francia fővárosba érkezett. Az Éjfélkor Párizsban egy igen szerencsés találkozás eredménye, elvégre az avantgarde szellemiségért, a pezsgő kulturális légkörért kimondottan rajongó Allen látható élvezettel merül el a Szajna-parti miliőben. A modern művészet, a jazzkorszak lüktetése és a francia gondolkodásmód egyébként is közel áll a veterán direktor személyiségéhez: így tehát az sem véletlen, hogy a tipikus rendezői kelléktár az első másodperctől hézagmentesen illeszkedik a gyönyörű metropolisz híres atmoszférájába. Allen a 20-as évek Párizsában saját álomvilágára talál, és nemcsak egy kedves szerelmi vallomást intéz a városhoz, de érdekes megfigyeléseket tesz az örök elvágyódás, a hamiskás nosztalgia kapcsán is. Nem túlzás: a kései életmű egyik legjobb alkotása született meg.
A történet és a figurák természetesen a direktor megszokott alapanyagaiból épültek, az legutóbbi művekhez képest csak annyiban módosult a recept, hogy ezúttal előtérbe kerül a fantázia és a mese, és ismét hangsúlyossá válik az önreflexió, illetve a helyszínül szolgáló város is. Allen az amerikaiak által elfogadott Párizs-képből indul ki – a hollywoodi filmekből már mi is jól tudjuk, hogy a tengerentúli látogató számára a francia főváros a történelem, a kultúra, a divat és a művészet középpontja, azaz a vén Európa tökéletes esszenciája. A rendező nagyszerűen játszik rá erre a (kissé korlátolt) sztereotípiára, de a csipkedő irónia mellett végül ő is megbocsátó mosollyal és nagy örömmel ölti magára a naiv turista-mentalitást. Pontosan tudja, milyen törékeny illúzióba ringatja magát, mégis élvezi a varázslatos helyzetet, hiszen nemcsak a saját művész-példaképei előtt hajthat fejet, de az anakronizmusról, az esztétikáról és a szerelemről is filozofálhat egy nagyot.
Így válhat az ügyesen lepolírozott képeslap-Párizs a film valódi főhősévé. A csodált város előtérbe tolása azonban a legkevésbé sem problémás, mert az erőteljes hangulatok és a személyes vonzalom finom könnyedséggel, sziporkázó humorral itatják át a romantikus történetet. A házasságra készülő, de párkapcsolati és szakmai problémáival szembenézni 
képtelen fiatal Allen-alteregót fokozatosan szippantja be a letűnt aranykor, a 20-as évek pezsgő varázsa: a városban bóklászó hőst egy rejtélyes autó veszi fel pontban éjfélkor, és egyenesen F. Scott Fitzgerald, Hemingway és Picasso társaságába repíti, ahol nemcsak az írói dilemmáira kap választ, de a szerelmi élete is megfelelő vágányra kerül.
A metaforikus történet szerencsére nem fordul öncélú Párizs-reklámba, és kellő iróniával kezeli a franciás atmoszféra és az európai művészi felsőbbrendűség röhejes kliséit is. Rendezőnk ügyesen merít a város messze földön híres kultúrtörténetéből, de eközben szokatlanul önkritikusa, és az életművében gyakorta megpendített örök elvágyódását ezúttal paradox fénytörésbe helyezi – ami még akkor is érdekes ízt ad a filmnek, ha Allen végül a kissé súlytalan optimizmusra, a kényelmesebb illúziókra szavaz. A nagy elődök megidézése, az önreflexió kellő mélységet biztosít az intelligens szórakoztatáshoz, a vázolt időutazás pedig kiváló terepet nyújt a békebeli romantika, az ízléses könnyedség és a tipikusan száraz Woody-humor számára is.
A művészettörténeti kalandozás és a francia háttér kifejezetten jól passzol Woody Allen rutinjához, a figurákat életre keltő színészekre pedig ezúttal sem lehet panaszunk: Owen Wilson ügyesen idézi meg a fiatal Allen alakításait, Marion Cotillard, Michael Sheen és Rachel McAdams is hozza a kötelezőt. Sőt, egy apró, de annál viccesebb mellékszerepben még Adrien Brody is mókázhat egyet. A 75 éves rendező egy kifejezetten kellemes, régi vágású romantikus komédiát forgatott, tele kulturális utalásokkal, főhajtásokkal és intelligens humorral. Igaz, az Éjfélkor Párizsban a rendező régi nagy klasszikusaival nem versenyezhet, de még így is az elmúlt évtized egyik legjobb Woody Allen-filmje – és ez azért nem éppen lebecsülendő dolog.
