A közönséget legjobban csak a régi, már sokszor bevált eszközökkel lehet megrémíteni, 
hiszen a horror letisztult, klasszikus formulái egyenesen az ember ősi, archaikus félelmeiből táplálkoznak, ezért ha értő módon használják őket, neuralgikus pontokon találhatják el a közönségüket. Pontosan tudták ezt a Fűrész-széria és a Paranormal Activity kiagyalói is, hiszen egyesítve a kreatív energiáikat, egy hamisítatlan old-school kísértethistóriát tettek le az asztalra, amely a kiforrott receptúra miatt valóban képes a frászt ráhozni a nézőjére. Az Insidious néhány momentuma így kifejezetten hideglelős és libabőrös élmény, a sokkolás pedig annak ellenére is működik, ha néhol sajnos lecsúszik a lepel a tetszetős mutatványról.
Az alkotók tulajdonképp rendkívül pofátlan dolgot műveltek, hiszen a létező szinte összes kísértet-motívumot egyszerre lövik el, így egyszerűen nincs az a néző, akinek a legbelsőbb félelmei érintetlenül maradhatnának. A film a klasszikus rémisztgetés összefoglaló tankönyvének sem utolsó, hiszen tételszerűen, szemléltető ábrákkal bőven ellátva sorolja fel a zsáner legfontosabb azon típusait, amelyek a másvilággal, a testtel nem rendelkező, ártó lényekkel foglalkoznak. A vámpír-történetekkel vagy a gonosz bestiákkal ellentétben így a fókusz most a halál utáni létre, illetve a test/lélek-problematikára vetül - az alkotók pedig magas műfaji tudatosságról tesznek tanúbizonyságot, hiszen az idézetekkel bőven meghintett mű több ponton is telibe találja a zsigereinket.
A frissen vásárolt házba beköltöző, három gyermekes család története éles kanyarokkal járja be a kísértet-horrorok világát: a túlvilági erők megszállta házból gyorsan átcsapunk egy jó kis szellemidézéssel vegyített ördögűzésbe, majd a gótikus stílusra hangolt "gonosz halott" képlettel végül még a csavarosabb démon-thrillerek világába is belekóstolunk egy 
picit. A vérprofi filmesek tehát minden eszközt bevetnek a hajmeresztő hatás érdekében: van itt sötét padlás, csecsemőjével egyedül maradó, ártatlan anyuka, de adott természetesen a furcsa kisfiú és az egyre gyanúsabb apuka figurája is, ahogyan az ilyenkor szinte kötelező tárgyi kellékek és mellékszereplők is folyamatosan jelennek meg a színen.
Rendkívül tetszetős az a mély tisztelet, amellyel az alkotók a zsáner iránt viseltetnek: a bevett történet-sémák hiába számítanak ma már kissé elavultnak, egy perce sem veszik félvállról őket. Nincs itt semmiféle kikacsingatás vagy posztmodern műfaji játékosság - egyszerűen fogják a régi sablonokat és maximálisan kihasználva a bennük rejlő ősi potenciált, rájátszanak a közönség félelmeire. A hatás pedig elsősorban a klasszikus receptúra értő alkalmazásában rejlik, az már csak hab a tortán, hogy tetszetős a kivitelezés és többnyire a különböző elemeket összevezetése is ügyesen megoldott.
Igaz, a film felütése jóval erősebbre sikerült, mint a második félidő. Ennek oka egyrészt a nézői adaptáció, hiszen a történet előrehaladtával egyre jobban kiismerhető az írói logika, másrészt pedig a folyamatos licitkényszer hatására egy idő után túlzottan is sokat vállalnak az alkotók, amivel sajnos pontosan önmagukat leplezik le, és a félelmet a nevetséges váltja fel. Ennek ellenére a legjobb pillanataiban az Insidious tényleg idegborzoló és vérfagyasztó tud lenni, és külön öröm, hogy mindezt nem trancsírozással vagy kicsavart logikával, hanem a lehető legnemesebb, akár antiknak is nevezhető eszközökkel éri el. A jó horror ugyanis valami ilyesmiről szólna: egy magától kinyíló ajtó vagy egy furcsa hang a megfelelő tálalással sokkal rémisztőbb tud lenni ezer vércseppbél és kínzókamránál, mert ilyenkor a saját fantáziánk játszik velünk. Sajnos ezt nem sikerül itt sem végig tartani, de még a hibáival együtt is példás, néhol rendkívül ijesztő mű született...éljen tehát az old-school!
"7/10"
