Ha egy tipikusan bevételi célokra készült, ócska fércmű rendezésére kérik fel a jobb sorsa érdemes, azaz tehetséges filmest, többé-kevésbé két út között választhat. Vagy elmerül a langymeleg gagyiban, és pénzéhes szakemberként, mindenféle alkotói invenció nélkül vezényli az ingerszegény stábot, tovább gyarapítva ezzel a produceri normáknak maximálisan megfelelő, de borítékolhatóan a süllyesztőbe kerülő átlag-mozik hosszú sorát...vagy tövig lép a gázpedálra és önmagába fordítja felszámolja az alacsony színvonalat, azaz büszkén felvállalva a bérmunkát, gyakran kikacsingat a nézőre, hogy amit most itt összeraktunk, az bizony nagyon gáz, de akkor már "csakazértis", nesztek! Alexandre Aja a Piranha című mozjával imponáló öniróniával és felemelt fejjel vállalja be a hollywoodi iparosmester nem túl hangzatosan csengő címkéjét, és eközben olyan élvezettel tocsog a műfaji fertőben, hogy gyakran már a művészi giccs-reflexiók magasabb minőségei is megcsillannak a vérbő marhaságban.
Most komolyan...2011-ben ennél többet egyszerűen már nem is lehetne kihozni a harapós halak erősen elkoptatott rémmeséjéből. Aja direktor úr amúgy sem szarozik sokat, rögtön a kezdéskor elküldi a halálba a Cápa sztárját, Richard Dreyfuss-t, hogy aztán az óriási csöcsökkel, az ironikus önreflexiókkal és a válogatott mészárlásokkal a paródia határaira kormányozza ezt a rendkívül szórakoztató horror-komédiát. Öröm nézni a víz alatt felbuggyanó, szigorúan belassított női emlőket és a pár perces, abszolút céltalan segg-pásztákat, ahogyan röhejesen eltúlzottak az MTV-fricskázó, egészséges humorral kiforgatott tengerparti bulijeleneteket is - ezekre a könnyedebb részekre pedig mintegy kontrázva néha olyan mélyre merülünk a tocsogós vérfürdőben, amelyhez foghatót leginkább csak a műfaj mára kultikussá nemesedett nagy klasszikusaiban láthattunk.
Igen, mérhetetlenül gagyi ez a mozi, és nem erőlködik a tarantinós önreflexiókkal, illetve a posztmodern műfaji játszadozásokkal sem, de a primer hülyéskedését legalább büszkén, bármiféle erőlködés vagy színlelés nélkül fel is vállalja. Aja ezzel pedig két legyet üt egy csapásra: nemcsak a produceri elvárásokat teljesíti (és letesz egy horrorként is működő, a kasszáknál szépen csilingelő B-filmet), de a kritikusok előtt sem kell pironkodnia, hiszen a művét bőven megszórja az olyan ügyes túlzásokkal, melyek akár a finomabb igényeket is nagyszerűen kiszolgálják. Filmtörténeti remekmű ugyan nem született, és még a kult-kategória sem 100% - mégis rendkívül imponáló ez a tökös megoldás, mellyel az a fércelés nem bántó, hanem szórakoztatóan csillogó nyolcvan percet fröccsent a vászonra.
"7/10"