Ha van egy tökéletesen átlagos, már százszor elismételt és rendkívül elcsépelt szerelmi 
történetünk, csomagoljuk szép színes és mintás papírba, hátha nem tűnik fel az embereknek a svindli. Hollywood filmtermésének egy igen jelentékeny hányada követi a fenti alapelvet, és valljuk be, néha ezek a szemfüles mesteremberek egész ügyesen hasznosítanak újra – de van olyan is, amikor kifejezetten idegesítő az aktuális próbálkozás. Talán nem véletlen, hogy a Vizet az elefántnak kizárólag otthoni fogyasztásra, digitális lemezeken érkezett el hazánkba, mert hiába a nagyszabású cirkuszi körítés, hiába a sok egzotikus állat (és Robert „Tinibálvány-vérszívó” Pattinson), ez a mű bizony ugyanaz a giccses és szirupos szerelmi történet, amit a ponyvaszerzők már évszázadok óta próbálnak lenyomni a torkunkon.
A stúdió hűtött tárgyalószobáiban vélhetően pompás ötletnek tűnt, ha a női szívek facsaróját, a hamvas Pattinsont összepasszintják a mostanság épp leszállóágba került Reese „Doktorszöszi” Whiterspoonnal, főgonosznak (illetve a szerelmi háromszög harmadik pontjának) pedig sikerült megnyerni az épp kultikus státuszban tanyázó Chrispoth Waltzot - aki valóban jól domborítja a rábízott szerepeket, de ha nem vigyáz, hamar a másodvonalba teleportálhatja magát. A szereplőválasztás bevételi potenciálját tekintve tehát ügyesek voltak az ötletemberek, a probléma azonban s következő lépéseknél ütötte fel a fejét, hiszen találni kellett egy olyan forgatókönyvi teret is, ahol a csapat lejátszhatja a már jól ismert szöktetős, genyóférjes, nehézsorsos szerelemi történetet.
Szerencsére épp kéznél volt a kanadai állatvédő és leányregényíró, Sara Gruen cirkuszos könyvecskéje, amely üzembiztosan hozza az árva lengyel állatorvos, a diktatórikus-elefántverő porondmester és a szőke lovarnő szerelmi civódásait – háttérnek meg automatikusan adódik a sok mutatványos toposz, a szakállas nőtől egészen az 
oroszlánokig. Nem mondom, hogy mindez teljesen reménytelen alapanyag egy szórakoztató film elkészítéséhez, de a videoklippek világából érkezett Francis Lawrence sajnos nem ismerte fel az esetleges lehetőségeket, és csúnyán belegyalogolt a romantikus klisémocsárba, majd igen gyorsan süllyedni is kezdett. Van itten nekünk világgazdasági válság, öregkori piálós visszaemlékezés és állatszelidítős udvarlás…akit azonban nem varázsol el a jóképű angol ficsúr és/vagy a sátorponyvás romantika, az gyorsan émelyegni kezd a sok édesség láttán.
Bocsássa meg nekem a Kedves Olvasó a kissé karcos hangnemet, de mivel el kellett szenvednem az egyre emelkedő nyálszint szirupos nyaldosásait, kénytelen vagyok legalább a szó erejével törleszteni valamit az alkotóknak. A mű maga annyira átlátszó és sekélyes, mintha a „Hogyan írjunk szenvedélyes filmet” kézikönyvét a „Cirkuszos filmklisék haladónak” lexikonálval kombinálták volna…de ne aggódjunk, utánanéztem: ez a kis vállalkozás azért bőven kifizetődött nekik.
