A szerelmi háromszögnél hálásabb téma kevés akad a forgatókönyv írók számára, hiszen 
egy ilyen szilárd (és örök) alapra aztán tényleg szinte bármilyen feltét üzembiztosan felhelyezhető. Az Adósság alkotói rendkívül ügyesen bántak a matériával, és a tragikus érzelmi választásokat az öregkori „elrontott-élet” visszaemlékezésekkel kombinálták: a melodramatikus mozgatórugók ezúttal ráadásul egy feszült thriller-történetet tartanak folyamatos lendületben, sőt, a mozi legfelsőbb felszíni rétege egyenesen a nácivadászos alműfaj legnemesebb fordulatait rejti magában. Igaz, ennek a komplex építménynek a masszív súlya megnyomja néha a vásznat, John Madden rendező imponáló rutinja és a válogatott sztárgárda azonban légies könnyedséggel kormányozza keresztül a filmet a giccs, a közhely és az erőltetett megoldások csapdáin is.
A legjobb az egészben, hogy az alkotók nem tolják az arcunkba a „két férfi, egy nő” felállás nyilvánvaló következményeit, és nem magyarázzák állandóan azt sem, hogy akkor most ez az egész amiatt van, mert a jószívű-visszahúzódó meg a nagyszájú-karrierista hím a gyönyörű nő kegyeiért csap össze. Elegáns, ahogyan a film a hazugság életmérgező következményeiről mesél. A felszínen a kínzó múlt forrásául a gonosz nácival történt szörnyű eseményeket jelöli meg – de a néző akár úgy is értelmezheti a látottakat, hogy a nő egész egyszerűen a biztonságos karrier és az igaz szerelem között választott anno, és most jött rá, hogy elkúrta. Ez a melodráma viszont csak az alkotás egyik vonulata: a nőies érzelmi komponens mellett még egy titkos-akciós túszdrámát is kap a néző, ahol történetesen a fogvatartott egy zseniálisan gonosz, ex-náci manipulátor.
Az Adósság folyamatos hullámvasutazás, amely nemcsak két idősík (60-as évek, jelen), de a nő szerelmi dilemmája és a gonosz legyőzése között is folyamatosan ugrál. Mindezzel Madden az izgalmakat és az érzelmi faktort is fokozni tudja, ez az egész azonban mit sem érne, ha a kivételes színészi gárda nem lenne képes ilyen elképesztő összhangban tartani 
a figurákat. Ne feledjük, egy jellemet itt két színész alakít, és az idősebb kiadás megformálásának egyértelműen rímelnie kell a fiatalabb éppen akkor keletkező dilemmáira is. Helen Mirren például hiteles szomorúságot kovácsol a ragyogó Jessica Chastain rossz döntéséből, Tom Wilkinson pedig ügyesen nyesegeti le a film legrosszabb alakítást nyújtó Marton Csokas idegesítő modorosságát. A legerőteljesebbet mégis Ciarán Hinds nyújta, aki elképesztően erős a megtört ex-ügynök villanásnyi szerepében: Sam Worthingtonnak csak le kell követnie ezeket végtelenül a szomorú szemeket, és már meg is van neki az idealista, de vesztesnek született Moszad-ügynök szívfacsaró figurája. A legérdekesebb és leghálásabb szerep viszont egyértelműen Jesper Christensennek jutott: a tökéletesre megírt náci-túsz karakterével kedvére élvezkedhet a pszichológiai manipulációk, a gonoszság és az aljas szabadulási kísérletek legsötétebb bugyraiban. A hét színész megformálta három plusz egy figura így végül egy igen tetszetős és meggyőzően összetett kört zár be: kommersz ez a lehető legjobb fajtából, bónusznak meg a film félreismerhetetlenül magán viseli a budapesti forgatási helyszínek csak számunkra észrevehető atmoszféráját is.
