Nagy érdeklődéssel követem ezt a híres vámpíros-farkasemberes lányregényt, hiszen a mű óriási rajongótábora azt bizonyítja, az írónőnek valamit bizony sikerült nagyon elkapnia a 
korszellemből Az olvadozó fiatal lányok ráadásul nemsokára majd anyukák lesznek, akik a következő generációt nevelik, így nagyon nem mindegy, milyen meseformulákat tartanak relevánsnak a saját vágyaik szempontjából. A Twilight legérdekesebb vonása, hogy rendkívül konzervatív: a szüzesség propagálása, a család szentsége és a legrosszabb lánymesék toposzai azonban furcsa mód párhuzamba kerülnek a férfiasság eltűnésével, és a hősnő passzív-agresszív viselkedésével. Legyünk ugyanis őszinték: a főszereplő vámpír egy tesze-tosza szerencsétlen metroszexuális, ellenben a hősnőnk mindent és mindenkit irányít maga körül - talán nem is tudatosan manipulatív, mégis elfogadja, hogy vámpírok és farkasemberek öljék egymást a kegyeiért, és ráadásul még a saját apját, a barátait is megnyomorítja, eközben pedig ártatlan képpel, álmatag szemmel, kérdően néz mindenkire. Mindez talán még soha nem volt ennyire nyilvánvaló, mint a legújabb folytatásban…
Tegyük hozzá, ez a kétrészesre szedett befejezés bizony borzasztóan nyögvenyelős valami, amit láthatóan csak és kizárólag a pénz motivált. Hányás-közeli giccs adagot kapunk ugyanis, miközben tulajdonképp semmi nem történik vásznon: van egy elképesztően ragacsos esküvő, egy fél óráig elhúzott, rózsaszín dugás, plusz egy valóban gyomorforgató terhesség, ami hihetetlen fordulatokat vesz (vérivás, gyerek-kiharapás stb.) No de mit is várhatna az ember egy olyan filmtől, amit az „Alkonyat – Hajnalhasadás” címmel dobnak piacra (miért nem mindjárt „Halál – Az élet”-re keresztelték)?! A történet (már ha beszélhetünk ilyesmiről) bármiféle logikát nélkülöz, hiszen a kamera hosszan pásztázik a menyasszony ruháján, bekerül egy szüzesség-elvesztős fóbia és egy végtelenül hosszú „milyen-lesz-az-első” jelenet, hogy aztán egy varázsütésre a farkasemberek meg akarják ölni a vámpírokat, de aztán mégse (hogy miért, nem világos). A mélységükkel eddig sem tüntető jellemekből eközben végleg eltűntek a karakterjegyek. Szegény Patiszon végigállja a filmet, miközben nagyon szomorún néz, a Farkasgyerek pedig szorgalmasan vicsorog, és annyira fel van húzva, hogy mindenkit meg akar ölni, és a bajszos apa is akkora balfasszá degradálódott, mint még talán sohasem. A közepes tehetségű 
színészek láthatóan szenvednek, de mindez semmi ahhoz képest, amit szegény hősnőnk, nevezett Hattyú Béla művel: Kristen Stewart eddig sem volt egy Meryl Streep, most azonban olyan bambán és kifejezéstelenül csinálja végig az egészet, amit még a B-kategóriában is ritkán látni.
Őrületesen rossz tehát a film, és a kiskirálynős passzív-agressziót élteti. Az álmosképű lányka önkéntelenül is a világ közepére helyezi magát: kedvéért farkasemberek járőröznek napokig a ház körül, miközben egy évszázados vámpírcsalád is úgy táncol, ahogy ő fütyül. Mindez azonban semmi ahhoz a cinikus filmkészítéshez képest, amivel az alkotók leforgatták ezt az egészet, ugyanis már a látszatát sem akarták fenntartani annak, hogy nemcsak üres képeket, de valami értelmes dolgot csinálnak. De ne aggódjunk, a hajmeresztő befejezés még egy ennél is durvább finálét ígér…talán ha valami tökös rendező kapná a feladatot, összegányolhatna egy olyan fantasztikus bűnös-élvezetet, amit valóban öröm lenne nézni. Tudjuk azonban, hogy nem egy vicces szemétkupac, hanem a lehető legízléstelenebb nyálfolyam vár ránk…jajj nekünk, ha az ilyenért rajongó nők fogják felnevelni a gyerekeinket.
