A kortárs hollywoodi rendezők közül talán David Fincher vizsgálja a legkövetkezetesebben a posztmodern paradigmákat. Az amerikai rendező a szigorú stúdiókeretek között is hű 
maradt az őt izgató kulturfilozófiai kérdésekhez, de a sajátos analíziseit mindig kifogástalan vizuális körítéssel, a mozi több rétegben végzi, így egyszerre tud komoly kritikai és üzleti sikert aratni, miközben a szélesebb közönség imádja a filmjeit. Hamisítatlan midcult alkotó tehát, aki a felszínen tetszetős thrillereket tesz a néző elé, de közben azért belepakol a műveibe olyan mélységeket is, amin az értelmiségi kritikus is rágódhat egy sort. A tetovált lány legnagyobb hiánya épp itt mutatkozik meg, hisz az alapanyagban ott rejtőzik Fincher összes fontos motívuma, ő azonban mégsem kezd velük semmi komolyabbat. A végeredmény elsőrangú bérmunka ugyan, és kellően szórakoztató, esztétikus és izgalmas mozi, de fájó látni, hogy az összehordott potenciálokból semmi mélyebbre nem futotta.
Fincher gyakorta dolgozik krimi-alapanyaggal, és az általában többfelé hasított nyomozó-figurán keresztül nagyszerűen bemutatja a kiüresedő jelek ijesztő realitását, illetve a nagy metanarratívák halálát. A maguktól értetődő nyomok nála többé már nem vezetnek sehova, az ábrázolt világ pop-esztétikája pedig pontosan rímel a felszín alatt lapuló, egyre durvább ürességre. Fincher legjobb műveiben a krimi végén nincs feloldozás: a néző a posztmodern realitás zűrzavarát gyönyörű csomagolásban kapja, mégis felzaklatják a látottak. A tetovált lány hasonló lehetőséget rejtett magában, hiszen az elsősorban fotókra alapuló nyomozás, a világ által érzelmileg megnyomorított Lisbeth Salander figurája, illetve a hideg sorozatgyilkos, az izolált sziget és a gazdag kirakatélet kínálta 
motívumkészlet mind mutathatott volna a nyugtalanítóan érdekes fincheri irányba is. A direktor azonban inkább megmaradt az alapanyag biztos kezű, hű interpretátorának, és ahelyett, hogy néhány lényeges ponton belenyúlt volna a krimibe, inkább ügyes szakemberként követte le a könyv eseményeit
Kétségtelenül szép lett a film, kellően amerikanizált díszletekkel és hangsávval. A szereplőkkel semmi gond, hozzák az ilyenkor elvárható szintet (bár a svéd verzió két főszereplője köröket ver Craig/Mara kettősére), és a történet is kellő feszültséggel bonyolódik (leszámítva a kissé elnyújtott befejezést). Minden rendben van tehát, kellemes a szemnek és az agynak is a megvalósítás. Ha még nem ismernénk, megkapjuk a híres skandináv író kényelmetlen és izgalmas krimijét is – de a végén azért mégiscsak valami fura hiányérzetünk támad, és az a kérdés kezd motoszkálni bennünk, hogy akkor most pontosan miért is kellett ez az egész?! Fincher tényleg jó rendező, de most valahogy elbliccelte a komolyabb dolgokat. Kár érte.
