Dominic Streatfeild Agymosás című könyvében arra a meglepő megállapításra jut, hogy a 
CIA és a KGB sem tudott kifejleszteni olyan drogokat, módszereket vagy eszközöket, melyekkel hatékonyan át lehetne formálni az emberek tudatát - a különböző szekták behálózó technikái ellenben igen brutális hatékonysággal működnek, és ezt a tézist sajnos az időről-időre bekövetkező, ép ésszel gyakran felfoghatatlan tragédiák is pontosan megerősítik. Az elsőfilmes Sean Durkin ennek az igen érdekfeszítő kérdéskörnek ered a nyomába: a Martha Marcy May Marlene egy ex-szektatag mentális elszakadási kísérletére koncentrál, miközben megelevenednek előttünk a betagozódás legmeghatározóbb pillanatai is. Durkin hamisítatlan lélektani thrillere szerencsére független finanszírozásban készült, így nagyon sokat bízhat a nézőre. A film az erős hangulatokkal érzékletesen mutatja be azokat az összetett pszichológiai folyamatokat, amelyek akár a még kollektív öngyilkosságig is elvezethetik a csoport tagjait.
Az igen nehezen megfogható témához a rendező nagyon ügyesen választott formát és eszköztárat is. Durkin kevés szereplővel és helyszínnel dolgozik, másrészt pedig tartózkodik a túlzott információ-átadástól is, ami nemcsak lüktető feszültséget pumpál a történetbe, de tökéletesen aláhúzza a főszereplő félelmetes zavarodottságát is. A direktor igen klausztrofób, rendkívül lefojtott atmoszférát teremt, és leheletfinoman mutatja be a szekta, a csoportszellem fanatizáló hatalmát. Az idilli felszín alatt ott lüktet valami megfoghatatlanul ijesztő és beteges, melyet John Hawke karizmatikus vezér-alakítása tökéletesen szimbolizál. A legnagyobb érdem azonban egyértelműen a hősnőt alakító Elisabeth Olsené, aki torokszorító hitelességgel képes életre kelteni a pszichés zavaraival és lelki sérüléseivel végleg egyedül maradó áldozatatot.
Durkin tudatosan tartózkodik a hatásvadász megoldásoktól, és nem magyarázza túl az eseményeket. Imponáló alázattal dolgozza fel a történetet, hiszen több irányba is kibontja az értelmezési horizontot. Apró villanásokkal, kulcs-momentumokkal festi meg az eltévedt, könnyen befolyásolható fiatal lányok tragédiáját, miközben a szekta elképesztő erejét is sikerül elkapnia. Azzal, hogy egyre jobban összezavarja a tér- és időérzékünket, és teljesen magára hagyja a hősnőt is, sikerül valamit átadnia abból a zavarból, melyet egy ilyen izolált, és saját szabályokkal dolgozó, rendkívül veszélyes csoport tud kifejteni a szerepmodellek nélkül tévelygő fiatalokra. Martha drámája épp azért annyira nyugtalanító, mert még a családja sem értheti meg, mi történt vele pontosan. Durkin legnagyobb erénye, hogy nézőként mi legalább fogalmat alkothatunk róla.
