Sokat gondolkodtam, milyen példával szemléltethetném a lehető legpontosabban, mi is a bajom ezzel a nagyszabású, csillogó kiállású, újabb dél-korai bosszúfilmmel. Végül aztán eszembe jutott a Guns N’ Roses esete: volt ugye egy őszinte zenekar, aki 1987-ben egy csupa hús, tökös albummal jött ki (Appetite for Destruction), amire aztán annyira ráharapott a világ, hogy az instant siker teljesen modorossá és nagyzolóvá tette az együttest. Négy évvel később, 1991-ben kijött egy a megalomán, végtelenül beképzelt és kínosan megcsinált dupla-album, amely csak úgy roskadozott a felesleges maníroktól, a tiszta ötletekre rakódott zsírtól és az idegesítő pózoktól. A Hwang hae problémája is hasonló gondokból fakad: a dél-koreai sikermozik egyre többször dagadnak túlságosan is nagyra, a csillogó felszín alól azonban mintha lassanként kikopna a valódi tartalom.
Oké, ebben a filmben is van csavaros bosszútörténet, sötét hangulat és fröccsenő vér is akad bőven. Felvonulnak a lassan kötelező panelekké merevedő figurák is (gonosz gazdag, fanatikus és elpusztíthatatlan ellenség, megszállott hős), és adott a súlyos motiváció, illetve a véletlen banalitása is. Láthatunk embereket egymásnak esni kalapáccsal, késsel és mindenféle ütő- és vágószerszámokkal. Még kutyát is esznek. De 150 percre felfújni ezeket az egyre jobban ismert megoldásokat csak akkor lenne indokolt, ha a mélyben találnánk valamit, amit még nem halottunk az ázsiai ország rendezőitől. Ilyesmit azonban sajnos hiába keres az ember, hiszen is a nagyvárosi magány, a keserű egzisztencializmus és a zsigeri erőszak a téma, az eszközök pedig ugyanazok, mint eddig, csak nagyobbat, többet és jobban akart a rendezés. Ez a mozi sajnos újabb állomás azon az egyre nyilvánvalóbban kirajzolódó úton, ahol az egykor ünnepelt dél-koreai filmes forradalom kiüresedő kellékek, rögzült fordulatok és csillogó mázak szomorú tárházává válik. Kellene végre valami friss fuvallat, mert ez így szép lassan önmaga paródiája lesz.