A sci-fi műfajára hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint egy trükkökkel vastagon megpakolt, látványos valamire, ahol csillogó-pittyegő masinériák és/vagy űrjárművek között, fura jelmezekben parádézó szereplőkkel mindenféle futurisztikus események történnek. A tudományos fantasztikum azonban alapvetően a különböző törvények okos variálására, illetve a „mi-lenne-ha” örök kérdésére épül, így a megfelelő alap esetén egyáltalán nem szükséges hozzá a drága körítés. Sőt, ha a rendező tisztában van a zsáner alapvető működése mechanizmusaival, a sztoriját könnyedén olvaszthatja össze más filmtípusokkal is. Az időutazás nagy kérdései mintaszerűen szövi össze a csetlő-botló haver-vígjátékok ismert csavarjait az időutazós filmek örök paradoxonjaival – ehhez pedig nincs szüksége másra, mint egy-két tévéfilmes díszletre, megbízható színészekre és egy lepukkant férfimosdóra.

Az HBO saját gyártású produkciója relatíve alacsony költségvetéssel készült, a lényeg ugyanis az alapkoncepcióban rejlik: az időutazás valójában nem látványos dolog, viszont annál nagyobb veszélyeket rejt magában. A Kockafejekből ismert Chris O'Dowd két haverral ül be sörözni egy teljesen hétköznapi angol kocsmába, amikor azonban egy jövőből érkezett csajjal kezd dumálni, beindítja azokat az eseményeket, melyek természetesen egyre kuszább és kiszámíthatatlanabb fordulatokba kényszerítik a botcsinálta hőseinket. A lényeg viszont nem a komolytalanul kezelt időugrásokban rejlik, hanem abban a kacsingatós, száraz humorban, melyet az alkotók az alapötletből kisajtolnak.

A kevés helyszín és a szereplők limitált száma ugyanis izgalmas kombinatorikai feladványt jelentett a forgatókönyv íróinak, és ők látható élvezettel forgatták meg a lehetséges eseményeket. Egyrészt fogták a már ismert sci-fi paneleket, és megkeverték azokkal a helyzetekkel, melyek a szedett-vedett, béna hősökkel szoktak megesni, ha egy baleset folytán az események középpontjába kerülnek. Gareth Carrivick rendező legnagyobb dobása, hogy végig feszesen tartja a gyeplőt: a 83 percben nem hagyott sem üresjáratokat, sem kínos kitérőket, de jópofa a hollywoodi filmek fikázása, tetszetős a kocka-karakterek karikírozása és vicces az időutazásos patronok finom kifigurázása is. Az időutazás nagy kérdései tehát remekül példázza a „kevesebb-néha-több” elvét: a mű nem harsány, nem tolakodó és nem is látványos, átgondoltságával azonban mégis leveszi az embert a lábáról.

"8/10"