Marilyn Monroe legenda, ikon, a mozi egy legfényesebb állócsillaga. A lényéből áradó, ösztönös szexualitás, az elképesztő hírnév, a tragikus sors halhatatlan alakját a populáris kultúra egyik legismertebb mítoszává nemesítette, ami gyakran elfeledteti velünk azt is, micsoda hihetetlen érzékkel bánt Monroe a kamerával. Esszenciája, hatása éppen azért megfoghatatlan, mert nem volt kifejezetten jó színésznő, mégis erővel vonzza a tekintetünket: ha feltűnik a vásznon, egész egyszerűen nem lehet másra figyelni. Marilyn fél évszázada halott, a varázsa azonban még mindig izzik - olyannyira, hogy akár egy kifejezetten sablonos, a felnőtté válást romantikával ötvöző mesét is képes elvinni a hátán. Az Egy hét Marilynnel című könyv nyilvánvalóan egy idős férfi képzelgése, aki annak idején harmadasszisztensként láthatta a dívát, és most, az évtizedek szépítő távlatából kiaknázza a Monroe-t övező legendát, és az összehordott kliséhalmot az ő nevével adja el. A műből forgatott filmnek az a nagy szerencséje, hogy a kiváló színészek gyakran el tudják feledtetni velünk mindezt.
Ma már természetesen eldönthetetlen, Colin Clark regénye mennyiben kitaláció, illetve mennyiben alapul valós élményeken, de azon azért érdemes elgondolkodni, az általa vázolt színésznő-portré miért hasonlít ennyire a közvélemény számára oly népszerű, giccsesen médiakomform Monroe-képhez. Clark olvasatában a sztár csupán védtelen és kiszolgáltatott áldozata ösztönös tehetségének és sikerének, illetve mindenki csak kihasználja őt, ami végül majd az öngyilkosságához vezet. A film nagy élvezettel sulykolja ezt a szívfacsaróan tragikus sorsdrámát, és sajnos csak néha engedi láttatni az itt feszülő paradoxonokat. Monroe ugyanis -ellentmondva a fentieknek- végtelenül tudatosan építette karrierjét, és nagyban kihasználta a nőiességét, saját legendáját, korántsem volt ő egy szende bárány. Simon Curtis rendező sajnos csak néhol kérdőjelezi meg a regény romantikus modorát, és nem mer komolyabban belenyúlni a gyengécske alapanyagba - megelégszik a panelekből összetákolt, nézőríkató szerelmi történettel, melynek egzotikumát a mozi, a filmforgatás, no és Marilyn Monroe jelenti.
Szerencsére egészen kivételes színészi gárda vesz részt a kamaszfiú és a díva egymásra találásában, ami nagyrészt képes elterelni a figyelmünket a sztori középszerűségéről. Már a mellékszerepekben is erős alakításokkal találkozhatunk (a brit színjátszás színe-java képviselteti magát), de az igazi élvezetet Kenneth Brannagh elképesztően pontos Laurence Olivier-portréja, illetve Michel Williams árnyalt és kifejezetten átgondolt Monroe-alakítása nyújtja. Nagyrészt a fiatal amerikai színésznőn múlik, hogy a film végül képes picit megpiszkálni a Marilyn-mítoszt: Williams remek érzékkel játszik rá a tudatos sztár-álarc, és a számunkra teljességgel ismeretlen, valódi személyiség tragikus feszültségére. Játéka kifejezetten tetszetős, hiszen annak ellenére képes megidézni a Monroe alakját, hogy teljesen más karakterjegyekkel rendelkezik. Ő nem veszik el a figurában, mint tette azt Streep Thatcher megformálásakor, hiszen Williams Marilynnel ellentétben nem törékeny, éteri szépség, azaz némi távolság marad köztük, ami lehetőséget ad a színésznőnek a sztárral kapcsolatos kérdőjelek felrajzolására Bár hamiskás a történet, és megalkuvó a megfilmesítése, nagyrészt észre sem vesszük, hisz Marylin Monroe varázslatos mítosza még mind a mai napig működik.