Aki azt gondolná, hogy a különböző zsánerek és műfaji klisék kultikus összemixelése a posztmodern Tarantino nagy találmánya, annak egyenesen égető kötelessége 
megtekinteni az 1987-es Szellemharcosokat, és a néhány évvel későbbi folytatásokat. Siu-Tung Ching rendező és stábja már jóval a híres divathullám ezredfordulós megjelenése előtt megkezdte az elhasznált és értéktelennek kikiáltott filmes hulladék újrafelhasználását, és egy olyan trilógiát rakott le az asztalra, melyet nehéz lesz valaha is überelni. Művei sikeresen egyesítik magukban a romantikus filmek, a vígjátékok, a horrorok és a kung-fu mozik olcsó hatásmechanizmusait – ezzel pedig a filmek jóval mélyebb jelentésrétegeket kapnak, mint a szórakoztató, de kissé sekély és öncélú vásári látványosságok. Az itt végrehajtott kíméletlen és kompromisszumoktól mentes B-mozis ámokfutás ugyanis a posztmodern popkultúra csillogó ékköveivé, már-már igazi műalkotásokká nemesíti ezeket a csodálatosan kusza, néhol a féktelen szürrealizmusba és pimasz dadába hajló, utánozhatatlan mozgóképeket.
A filmek ráadásul mentesek az amerikai filmkészítésben gyakran előforduló, modoros képi világtól is. A kis költségvetés látható kreativitásra sarkallta az alkotókat, hiszen a fejükben létező, fantasztikus látomást kénytelenek voltak olcsó trükkökkel és félmegoldásokkal a vászonra varázsolni, ami még tovább hangsúlyozza a filmek férc-hangulatát, de egyben karakteres bájjal is átitatja a látottakat. A kísérteties erdőbe tévedő, csodaszép szellemlányba szerelmesedő adóhivatalnok története elképesztő hullámvasutazás a távol-keleti és az amerikai mozi metszéspontjaiban. A szemet gyönyörködtető, a buddhista és a kínai esztétika meghatározta egzotikus képeket így gyakran húzzák keresztbe a burleszk, a 
melodráma, a gótikus horror ismerős fordulatai és vizuális megoldásai. Az itt kóstolható ízvilágot nehéz elmagyarázni…olyan ínyenc és sokrétű, akár egy jól összeállított, kiadós menüsor.
A legelképesztőbb azonban az a hihetetlen frissesség, ami még így két évtized (és kereszthivatkozásos hollywoodi forradalom) után is arcul csapja még a sokat látott nézőket is. Számtalan dolgot kaptunk már mozgóképen, de amikor a tűzgolyókat lövellő taoista-szerzetes kantoni nyelven dalra fakad egy komolyabb zombitámadás után, nos, az egy olyan befogadói pillanat, amelyben csak igen ritkán lehet része a posztmodernre fogékony filmrajongónak. Az első rész egész egyszerűen elrabolja az ember szívét: a giccs határán csöpögő, de mégis kedves romantika, az adrenalinnal fűtött kung-fu és a túlstilizált, videoklippes látványvilág olyan addiktív elegyet alkot, melyet csak és kizárólag a „remekmű” fogalmával illethetünk. A második részben az egyensúly ugyan kissé megborul a komolytalan humor irányába, de ez egész egyszerűen nem számít…ekkorra már megvettek minket kilóra, vajpuhára főztek és a kenyérre kentek. Akit nem varázsol el ez a kultikussá csontosodó B-filmes kacat kincseshalom, annak talán nincs is szíve. A Szellemharcosok-trilóga kötelező alapvetés…vitának helye nincs!
