Alábbhagyni látszik a dél-koreai "hullám", hiszen a mostanában érkező alkotások szorgosan mímelik még a kétezres évek elején nagy figyelmet keltő alkotói jellemzőket, az újabb művekből azonban többnyire már csak a fáradt üresség, a fantáziátlan stiláris öncélúság árad. A Cseléd (Hanyo) remekül példázza ezt a leszálló tendenciát, hiszen hozza a dél-koreai direktoroktól elvárható motívumokat, mégsem tudja egy percre sem elvarázsolni a nézőt. A szépen végigpásztázott, csillogó fényekben játszó szobabelsők, a hatalmasok és a megalázottak mitikus szembenállása, illetve a bosszú motívuma felidézi a régi lendületet - ez a történet azonban már nem képes költői magasságokba emelkedni, és a rendező szakmai fogásai ellenére is sekélyes unalomba, kényelmetlen erőlködésbe fullad.
Talán az a gond, hogy az alkotók túlzottan is meg akartak felelni a dél-koreai mozit nemzetközi sikerre vivő receptúrának. Im Sang-soo-t mintha jobban érdekelné a nívós fesztiválszereplésekkel és kitüntetett figyelemmel kecsegtető, de szép csendben kifulladó alkotói eszköztár, mint maga a történet. Hiába próbálkozik tehát a szürreálba hajló helyszínekkel és a furcsa figurákkal, hiába fotografál le mindent és mesél gyönyörű kamerakezeléssel - a közönséget mégsem tudja megtéveszteni. Bizony tisztán érezhető, hogy a sztoriban rejlő potenciál -az érdeklődés hiányában- sajnos kiaknázatlan marad.
A betegesen gazdag házigazdák és a kiszolgáltatott cseléd története gyakran veszti el a fókuszát, és nem képes frappáns metaforaként univerzálissá válni, vagyis túlmutatni önmagán. A néző kezét elengedve bántóan öncélúnak tűnnek ezek a ma már akár tipikusnak is tekinthető képek és fordulatok - ezzel párhuzamosan pedig csak egyre erősödik bennünk a kellemetlen érzés: mintha szép csendben lecsengett volna az egykor hangosan ünnepelt dél-koreai diadalmenet. Reméljük, a legfontosabb direktorok azért még képesek lesznek a megújulásra...de A cseléd sajnos a bántó középszer, a kínos utóérzés kellemetlen példája csupán, de semmi több.
"5/10"