A Szemekbe zárt titkok elképesztően nagy bravúrt hajt végre, hiszen úgy mesél el egy univerzális érvényű történetet, hogy közben hamisítatlanul argentin marad, és még a populáris és művészi elemek ideális keverékét is hiba nélkül valósítja meg. A lebilincselően izgalmas krimi-alap csak egyszerű ürügy a rendező számára, aminek a segítségével a diktatúra kétarcúságáról és a sokkal általánosabb egzisztencialista kérdésekről elmélkedhet. Ezek az egymásra épülő rétegek azonban olyan hézagmentesen illeszkednek, hogy a néző csupán annyit és olyan mélységben dolgoz fel belőlük, ahogyan kedve tartja. 

A film végeredményben egyszerre nézhető feszes nyomozós filmként, áthallásos politikai thrillerként, de akár az élet nagy kérdéseiről, a félelemről és a megalkuvásról merengő, erős szerzői alkotásként is. Juan José Campanella rendező mindezt ráadásul átgondolt történetvezetéssel, imponáló tempóban és Hollywood-konform, de néhol azért egyedi színezetetek is felvillantó tálalásban vezeti elénk. Semmi meglepő nincs tehát abban sem, hogy 2010-ben az Amerikai Filmakadémia ezt a művet kiáltotta ki a legjobb idegen nyelvű filmnek.

Campanella tompa, zöldes-barnás képei remekül illenek a több évtizedet felölelő, egy szörnyű gyilkossági ügy körül bonyolódó történethez. A nyomozati munka ügyes bemutatása azonban önmagában nem sokat érne, ha a rendező mindezt nem használná alapul arra, hogy a fizikai/lelki elnyomás lélekromboló hatásairól meséljen nekünk. A csavaros és erős krimi így lesz tulajdonképpen az apró megalkuvások, a lelket mérgező hallgatások ütős metaforája – amin keresztül a film végeredményben az értelmetlenül elfecsérelt életek drámájával szembesít minket.