A globális és lokális kultúrák bonyolult, ellentmondásoktól terhes viszonyai manapság már nemcsak a száraz tudományos értekezések alapmotívumaiként, de kézzel fogható, 
releváns problémaként is jelentkeznek - például a kortárs nemzeti filmgyártásokban. Hogyan legyünk sikeresek belföldön és külföldön egyaránt? Hogyan képviseljük a saját kultúránkat úgy, hogy közben exportálni is tudjuk a hazai ízeket? Ezek a kérdések különösen itt felénk, Európában aktuálisak, hiszen a kisebb-nagyobb nemzeti filmek egyszerre szembesülnek az uniformizált hollywoodi film hegemóniájával; a széttöredezett, nehezen átjárható határok kihívásaival; a kormányzati és uniós elvárásokkal; illetve az egységesedő európai piac előnyeivel; az európai néző sajátos igényeivel. Rendező legyen a talpán, aki eligazodik ebben a brutális labirintusban, és egyszerre képes kielégíteni a belföldi és külföldi igényeket úgy, hogy közben nem vizezi fel a hozott hagyományokat, az erodálódó helyi kultúrkincseket sem. Azt hiszem, kifejezetten tanulságos annak megértése, ahogyan ezt gordiuszi csomó pont egy visszataszító, hájas tahónak sikerült átvágnia - legalábbis a spanyol-magyar viszonyokat tekintve egészen biztosan.
Santiago Segura legendás figurája nem robbantott kasszát, a négy részesre duzzadt sorozatot pedig a kritikusok gyakorlatilag ízekre szedték. Mindez azonban nem gátolta meg a közönséget abban, hogy nemcsak Spanyolországon, de itthon is kemény kultuszt építsen Torrente izzadt alakja köré - ami aztán meglepő módon odáig fajult, hogy a honi forgalmazó az első három rész mellőzése után a negyedik etapot már nemcsak moziforgalmazásra bocsájtotta, de magát a Mestert is meghívta egy kis promóciós körútra. Aki beleolvasgatott a vele készült interjúkba, az elcsíphette Segura meglepettségét, elvégre ő sem gondolta, hogy a magyar közönség ilyen mértékben vevő lehet erre a tapló-humorra. Mindez természetesen amiatt is különösen érdekes, mert hazánkban a spanyol 
társadalomkritikai kontextust (Franco-korszak, aktuális gondok) lehántva, a figura önálló életre kelt, miközben azért megőrizte az alapvető erényét...az emberi butaság és korlátoltság maró kifigurázását. Akár spanyol ugyanis az illető, akár magyar, Torrentékkel sajnos igen sűrűn találkozhat.
Ebben a sajátos nemzetek közötti transzformációban azonban kiemelt szerepe van Csuja Imrének is, aki már hangjával közvetített lényével is a megfelelő regiszterekbe tolta a karaktert, helyre rakva azokat a kilógó darabkákat is, melyek a két ország távolságából adódtak. A kultikus magyar szinkronnal Torrente valóban új minőséget kapott, és a suttyóság nemzetközi szobrává alakult: olyan jelenséggé, amely veszít ugyan a konkrét nemzetisége kultúrájából, másrészt azonban ráirányítja a figyelmet a mélyebb, közös értékekre, új hidakat verve így e két távoli nép humora közé is. Mindez végül extra jelentésréteggel gazdagítja az eredeti koncepciót is - Torrente így túllép a teremtőjén, nem várt irányokba mutálódik és egyre komplexebb figurává változik.
E figyelemreméltó folyamat talán legszemléletesebb példája Csuja esetleges mellékszerepe az ötödik részben. Ha minden a tervek szerint alakul, a magyar néző gyaníthatóan kap majd egy kifejezetten neki szánt poént. Mivel mindez ráadásul egy spontán, alulról szerveződött rajongás miatt alakult így, ez a lokális/multinacionális jelenség talán megérdemelne némi teoretikus figyelmet is.
