A moralisták évszázadok óta vitáznak a kérdésen: vajon elkövethetünk-e egyértelműen 
gonosz tetteket, ha ezzel bizonyosan nagyobb jót idézünk elő? Igen, fogós a kérdés, a téma különös aktualitását pedig a terrorizmus jelenti, hiszen ha átfogalmazzuk a dilemmát, rögtön a kínvallatások ellentmondásos sűrűjében találjuk magunkat. A Hihetetlen/Nincs határ okosan választja alaptémának az elmúlt években nagy port kavart ügyeket, de fikciós filmként etikai kérdéseket boncolgat. Tétként arab terroristát, atombombát, és az amerikai értékeket pakolja fel a mérlegre - miközben Samuel L. Jackson a pragmatista kínzás-szakértő, Carrie-Anne Moss a liberális értékekben hívő nyomozó, Michael Sheen pedig a vallási fanatikus nézeteit képviseli. Rángassuk is le gyorsan a filmről az unalmas aktuálpolitikai felhangokat, különösen azért, meg az alkotók röhejesen liberálisak ezen a téren (ugyan ki hinné el, hogy az amerikai hadsereg egy ilyen súlyos krízisben akár egy percig is vacilálna a legdurvább eszközök bevetésével kapcsolatban, de az sem különösebben hihető, hogy egy szimpla hentes vagdosná az elfogott terrorista ujjait, majd egy a mezei detektív kérdezősködne, és nem spéci drogokkal felszerelt pszichológusok vennék kezelésbe a delikvenst...). Hagyjuk tehát a mozi akciódús, de felettébb vitatható külső mázát, és koncentráljuk inkább magára a filozófiai problémára, és vizsgáljuk meg, hiteles-e a film ebből a szempontból...
Nos, amiért a filmet sokan erősnek, esetleg kegyetlen érezhetik, az a probléma többé-kevésbé értő feldolgozása. Bevethető-e gonoszság a gonoszság ellen?! A film szerint egyrészt vannak, akik az elvekben hisznek, és kategorikusan kijelentik, hogy soha - amivel a probléma ugyan nem oldódik meg (hiszen a bomba robban), de az álláspont védhető és tiszteletre méltó, hisz lelkiismereti tisztasággal, illetve a szükséges rossz elfogadásával jár együtt (ami az áldozatokat nem feltétlenül vigasztalja). Az alkotók a másik csoportba a pragmatistákat sorolják, akik leginkább méricskélnek, és azt mondják, a nagyobb jóért a kisebb gonoszság mehet - de míg film az elvhű döntésről kimutatja, hogy egyértelműen 
bajt okozhat, addig ezt a második, gyakorlati szemléletet látszólag elfogadja, ami sajnos eléggé aggályos megoldás.
Az alkotók elsősorban érzelmi szinten közelítenek a problémához, és így elfednek bizonyos szempontokat. Mi van ugyanis akkor, ha ezek a gyakorlatias emberek rosszul mérik fel az arányokat, és valójában több, előre nem látható bajt okoznak? Vagy ha tévednek a gonosz és a jó fogalmával kapcsolatban? A film ezekkel a kérdésekkel csak érintőlegesen foglalkozik, ami nemcsak azért baj, mert így óhatatlanul is az egyik lehetséges (de nem kizárólagos!) válasz felé tereli a nézőt - de azért is, mert csúnyán rövidre zárja a sokkal összetett dilemmát, és így megöli az alapkérdés paradoxonjait, amik fontosak lennének a további viták, lehetséges válaszok szempontjából. Az elmúlt évszázadok alatt több megoldási javaslat, sok ötlet született ugyanis a kínzó probléma feloldására, a mű pedig akkor lett volna igazán felkavaró, ha egyenlő erővel ruházza fel mind, és a néző elé tárja őket - érezze ő a kérdés nyomasztó súlyát, a tehetetlenséget. Az egész ügyben az a legszomorúbb ugyanis, hogy nincs kizárólagos válasz, csak esetleg emberi reakciók vannak, amit szabad akaratnak. Amikor ez nem jön át, szimpla propaganda a film. De abban a néhány pillanatban, amikor megvillan ebből valami, felkavaró élmény.
