Kinetográf

Sylvain Chomet már a nagysikerű Belleville randevú esetében is ügyesen keverte a mélabús nosztalgiát, a némafilmes hangulatokat és a finom audiovizuális humort, miközben a francia képregények karikaturisztikus hagyományait, a klasszikus animációs technikákat is képes volt a mai kor kívánalmainak megfelelően felfrissíteni. Az Illúzionista még tovább merészkedik a fentebb megkezdett úton, de ezúttal sokkal szomorúbb húrokon játszik. Ahogyan a három öreg hölgy, úgy a mostani történet bűvész-hőse egy letűnt kor utolsó képviselője, rá azonban már egyre kevesebben kíváncsiak - át kell adnia a színpadot az olcsó rockzenekaroknak, a szépfiúknak, miközben a megélhetésért alantas és megalázó munkákat kénytelen elvégezni. Chomet könnyes szemmel emlékezik meg a régi nagy illuzionisták, az elhivatott színpadi nevettetők eltűnéséről, filmjében a hasbeszélő csövesként, míg a bohóc alkoholistaként végzi, ahogyan a főszereplő kislánynak pedig rá kell döbbennie, ma már nem létezik mágia, csak szemfényveszés. A film komor hangvételét ugyan ellensúlyozzák a gegek és a csodálatos animációk, a néző mégsem szabadulhat a veszteség, a tragédia érzésétől. Chomet nem véletlenül mintázza karakterét az utolsó burleszkhős, a legendás Jaques Tati alakjáról: dialógoktól mentes, keserédes műve nemcsak az illúziók eltűnését, a gyerkmeki ártatlanság elvesztését siratja, de párhuzamot von a Tati hagyta űr, a mozi kommercializálódása közé - és így áttételesen a kézműves, egyéni hangvételű aminációs mozi halálát is megénekeli. Bízunk benne, hogy Chome téved, és még sok hasonló művel örvendeztethet meg minket.