A külcsín versus belbecs évezredes vitája máig eldöntetlen, de annyi azért bizonyosnak látszik, hogy az alkotók jobban teszik, ha nem esnek egyik végletbe sem. A Halhatatlanok  intő példája e kissé közhelyes gondolatoknak, hisz a szemet ugyan kényeztetik Tarsem Singh csodálatos látomásai, de még ő sem tudja elfedni a bődületesen béna sztorit. A reneszánsz festmények vizualitását, a camp-esztétikát és a homoerotikus giccset akciófilmmel keverni egyébként remek ötlet, de a görög mitológiából fércelt marhaságra ráhúzni mindezt már felettébb kétesélyes vállalkozás. Sajnos Amerikában manapság szabadon fosztogatják a hellén kultúra nagyszerű mondáit, és úgy gondolják, ezek is csak afféle buta képregények, szuperhősökkel és macsó fegyverekkel. Az ókori emberek azonban nem véletlenül csiszolták épp olyanra a legendáikat, amilyennek ma ismerjük őket - amint kiragadunk és variálunk, oltári nagy katyvasszá válik a nemes alapanyag. A Halhatatlanok azonban mégsem reménytelen eset, elvégre itt ez az indiai rendező, aki még a kakiból is majdnem felépíti a nagy várat: a vizuális sziporkák, a túlhúzott látvány és a paródia határán táncoló képi világ egész sokáig kárpótolja a nézőt a sánta meséért. Nem sok híja, és sikerül a nagy bravúr, azaz a külső szinte elviszi a belsőt is - de amikor néha alábbhagy a vizuális gőzhenger, a homlokunkra csapunk, hogy micsoda elrontott hősökkel csapnak be minket. Azért a modoros 300-at még így is messze übereli, no meg itt Mickey Rourke a főgonosz...ami már önmagában jelentős élvezeti értékkel bír.