A keresztény kultúrkörben nagy hagyománya van a megkínzott (férfi)test látványának: tulajdonképp az egész nyugati világszemléletet meghatározza a fájdalmas-véres-meggyötört-megtört messiás csodálattal és áhítattal vegyes szemlélése. Mel Gibson hithű fanatikusként egész alkotói életművét a krisztusi kínzáskultusz, a vadkeresztény gondoltai háló hollywoodi importjára tette fel. A Rettenthetetlen skót szabadság-megváltója és az Apocalypto emberáldozatos vallási őrülete mellett a legdirektebben természetesen a Passió korbács-fetisiszta dicshimnuszában közelítette a tömegfilmet a jézusi fájdalom-misztériumhoz. Legújabb filmje, a Börtönregény is tovább építi ezt a sajátosan ellentmondásos, de unalmasnak azért a legkevésbé sem nevezhető munkásságot: a Pokol szerepében ezúttal egy mexikói börtön, a bűnöst maga Mel, a megváltót pedig egy kisgyermek/anya kettős alakítja. A végeredmény olyan, mint egy visszafogott szektás önvallomás: zavaróan kusza, felületes, de legalább nem tucat-munka.

A rendezői székben ezúttal ugyan nem Gibson foglal helyet, de legyünk rögtön őszinték: a magánéleti ámokfutása után ugyan melyik stúdiófőnök engedte volna a nyugodt szívvel a kamera mögé hősünket? A produceri kredit azonban simán járt neki, így ismerve a hollywoodi mechanizmusokat és kontrollokat, a Börtönregényt nyugodt szívvel besorolhatjuk az ausztrál színész-rendező alkotásai közé. A vicces bankrabló cinikus, fitymáló beszólásai egyébként is pontosan tükrözik azt a tökös, keményfejű, szarok-a-világra mentalitást, amit Gibson paradox magánember-imázsának kialakítása érdekében a sajtóban is nyomat. A tipikus gibsoni jó-bűnös figura mellett maga a metaforikus megtérés-történet is rímel az ausztrál sztár életművéhez: a börtönbe kerülő, ott egy csonka családot megmentő, gonosszal leszámoló és ideiglenesen boldogságát megtaláló hős felemelkedéstörténete a a tékozló fiú és a pokoljáró próféták közhelyeiből gyúródott.

A mexikói börtön ábrázolása maga a két lábon járó hollywoodi Latin-amerika-közhelygyűjtemény: a koszos és szaros, szemétből összetákolt, sörtől, herointól és kurváktől bűzlő pöcegödör tudat alatt természetesen az amerikai lakosság egyre nagyobb Mexikó-fóbiájára rímel. A bevándorlók növekvő száma okozta meghasonloattan paranoid félelem, a kerítéssel hermetikusan lezárt határ mind-mind táplálja az efféle végtelenül röhejes, ám veszélyesen sekélyes ábrázolásmódot, és Gibson még rá is tesz erre egy nagy lapáttal, hiszen az említett büntetés-végrehajtási intézetet egyenesen a Pokol ábrázolásaként használja. Lucifer földi helytartói itt egyenesen a megváltó-kisfiú szerveire törnek, röhögő démonokként fiatal vér kell nekik az újjászületéshez, ezért még a kurvából szentté avanzsáló anyát is képesek elektrosokkolni. Nagy szerencse, hogy a fehér Amerikából megérkezik a bűnös gringo, aki pillanatok alatt átlátja a helyzetet, rendet tesz és végül felszámolja az infernót is. Pont, mint a gyarmati időkben...nem csoda, ha az amerikai kritika és a nézők is zabálták!

Ha félretesszük a Börtönregény vitatható mélységi tartalmát, a felszínen egy olyan akciófilmet kapunk, amely nagy előszeretettel lassít be szétförccsenő emberi szerveket, illetve nyugodtan széttrancsíroz latin-amerikai kisgyermekeket is. Igaz. színészként Gibson elemében van és szórja a jópofáskodó, helyenkét vicces beszólásokat, illetve még egy egész korrekt Eastwood-tisztelgést is megereszt, ám ez önmagában még kevés a sikerhez. Maga a történet nem túlzottan izgalmas, követi a hogyan-írjunk-forgatókönyvet brossúrák szabályait, ezért néhol kifejezetten szegényes és üres, de a másfél órát kitölti. A végeredmény vélhetően nem fog csalódást okozni a fékezett habzású akciók, a lefogottabb szórakoztatások szerelmeseinek, ahogyan a színész rajongói sem fognak csalódni. Aki azonban szeret bekukkantani a kulisszák mögé, ijesztő dolgokat láthat...