Gyakran a tudósok lelkesedésével figyelem a legújabb amerikai vígjátékokat, hiszen mindig érdekes, hogyan tudnak csavarni a szórakoztatóipari munkások a jól bevált recepteken. Sajnos mostanában csak igen alpári eszközöket vetnek be a cél érdekében, és az unalomig ismert történeteket nemes egyszerűséggel szarral, húggyal és nagy adag gusztustalansággal próbálják felfrissíteni. Amerika bizony prűd ország, ahol a kivillanó mellbimbó maga a Sátán műve, ám a lógó belekkel senkinek semmi gondja - így ezek után persze az sem meglepő, ha arrafelé szabadszájú, marónak gondolt humor és a infantilis pöcs-viccek közé is durva egyenlőségjel kerül. Itt van mindjárt az Elhajlási engedély, a Farelli fivérek legújabb “komédiája”: a mű üzembiztosan hozza a tahó férfidumákat, a sörözős-böfőgős baromkodások színvonalát, és menetrendszerűen elsüti a kukival, nunival vagy finggal kapcsolatos "poénokat" is, de ennél tovább nem tud merészkedni. Vagy tényleg csak ezen nevetnek a multiplex-moziba járó emberek?!
A helyzet az, hogy az újabb és újabb vígjátékokban mintha csak az alpáriság nőne, miközben a szituációk és a megoldások ugyanazok maradnak. A végén még mindig egymásra talál a két szerelmes, a házasság szentsége pedig ugyanúgy biztosítva van, mint a boldog(abb) békeidőkben - így független attól, hogy egy részeg nő a tüsszentése közben lefossa a kádat, ez a film bizony vészesen konzervatív, ami rendkívül ironikussá változtatja a “merész” dumákat (ilyet mond például a csávó, hogy “csőkaraj kiscsaj” - mindjárt leesek a székről, annyira vicces). A sablon-karakterek sablon-helyzetekbe kerülnek: betépnek, berúgnak, hülyét csinálnak magukból, miközben a rendezők pöcsöket, székletet és hányást mutatnak. A nagy ötlet persze, amire az egészet ráerőszakolják, az “egy hét felmentés a házasság alól” - ez az egy mondat simán bevonzza a kellő számú nézőt. A "high concept" tehát működik, a producer örül, az író meg aggódik, hogy mit talál ki legközelebb.