A bűnsorozatok között előkelő helyen számon tartott Sons of Anarchy itthon a borzalmasan gagyi Kemény motorosok címmel fut a Cool vasárnap éjszakai műsorsávjába, ismét az illegális letöltések felé terelve azokat a 
keveseket, akik felismerték a széria vitathatatlan érdemeit. A SoA ügyesen szövi egybe az eddigiekben itt tárgyalt mesterművek, a Maffiózók és a Dexter legfontosabb erényeit: a szigorú szabályok és hagyományok mentén szerveződött motoros banda főnöke, illetve a feltörekvő trónörökös közötti hatalmi harc egyszerre mesél a morális kódokról, illetve a kreált/öröklött identitások kortárs fenntarthatóságáról. A sorozat alkotói rájátszanak és ki is használják a nézői előítéleteket: a rosszarcú szereplők isznak, drogoznak és be is bűnöznek, miközben a klub érzékeny családként, vad törzsként és jól menő vállalatként is óvja a tagokat. Bár Kurt Sutter alapötletének frissessége nem mérhető össze a nagy elődökkel, becsületére legyen mondva, hogy az első széria gyengébb vonulata után a képes felpörgetni az eseményeket. A sorozat izgalmasan mutatja be a posztmodern horda-létből kihámozható erkölcsi és személyes dilemmákat, miközben elmorfondírozik azokon az ősi ember-társulásokon, melyeket a közös értékek, a fizikai kapcsolatok, a hitté és rítusokká maszatolt érdekek tartanak össze.
A széria sokat átvesz a maffia-világ belterjes rítusaiból, illetve folyamatosan hangsúlyozza a motoros szabadság-mítoszt is, ami nagyban gyengíti a látottak erejét. A felesleges keménykedés, a kissé erőtlen főszereplő (Charlie Hunnam) és a gyakran túlzottan megkevert fordulatok nem tesznek sok jót a történetnek, ennek ellenére az alkotók legtöbbször kézben tartják a gyeplőt. Az elsőrangú alakítások (elsősorban Ron Perlman és Katey Sagal), az ügyes moralizálás és a megpendített témák vitathatatlanul az átlag fölé emelik a sorozatot, a felvázolt metaforák pedig átlátszóbbak és didaktikusabbak, de éppen ezért könnyebben befogadhatóak. A SoA legnagyobb dobása, hogy remek érzékkel domborítja ki a kisközösségek működési mechanizmusait: nemcsak a klub (SAMCRO) belső világába pillanthatunk be, de a rivális bandák, a neonácik, az IRA, illetve a szimbolikusan jellegtelen vidéki kisváros, Charming hatalmi harcai is előtérbe kerülnek. E kvázi törzsi szerveződések olyan ősi emberi formákat elevenítenek fel, amikor egy gazdasági érdekközösség a tagok számára releváns értékek teremtésébe kezd - az egymással rivalizáló bandák harcai az 
ős-, az ó- és a középkorban is ugyanígy zajlottak, az itt megpendített dráma ezért vélhetően soha nem avulhat el.
Az állóvizet ezúttal egy, a trónkövetelő által olvasott alternatív értékrendszer kavarja fel (amit a halott apa hagyott hátra): míg a mostoha-szülő öreg motoros kitart a jól bevált, erőszakosan hatásos módszerek mellett, az ifjú titán erőszakmentes/legális vállalkozássá szeretné fejleszteni a közösséget, ám közben nem várt problémákba fut bele, megkérdőjelezve a cél értelmét. Az írók csak a második évadban ismerik fel a helyzeti előnyöket, hiszen a kezdeti csapongás után ebből a drámából a szerencsétlen események egy olyan sorát indítják el, amely nemcsak nagyszerű karakterábrázolásokat tesz lehetővé (élen a veterán klubkirálynővel), de a különböző csoportok közötti, illetve az azokon belüli politikai játszmákat is jó érzékkel festi képernyőre. A törzstől készen kapott, kidolgozott identitás, illetve a saját hit, a belső személyiség összeütközése önmagában is feszültséggel tölti meg a történetet - az írók kegyetlen húzásai, az érdekfeszítő ellentétek, mentalitásbeli különbséget felvázolása azonban gyakran erős függőséget okozhatnak. A Sons of Anarchy nem annyira bölcs és átgondolt, mint a legfontosabb alapvetések, de így is ott a helye a legjobbak között.
