Ugyan hogy is lehetne tévésorozatokról írni a legendás Szomszédok felböfögése nélkül? Aki érteni akarja a műfajt, illetve érteni akarja azt az országot, ahol a mindennapjait tengeti, annak egész egyszerűen kötelező leülni egyszer, és végignyomni e nemes matériából annyit, amennyit a fizikai tűrőképessége megenged. A gazdagréti szappanopera a világ leghitelesebb és legkíméletlenebb történelemórája, egyben a magyarságtudat borotvaéles látlelete, illetve a sorozat-forma szörnyszülött mutációja és a posztkádárizmus ijesztő állatorvosi lova, amely nem mellesleg igen erős posztmodern televíziós vonásokat is képes felmutatni. Önmagában természetesen már az is figyelemreméltó alkotássá emelné, hogy a félig-meddig hermetikusan lezárt, szocialista Magyar Népköztársaság kézivezérlésű népnevelő monopol-tévéadója átveszi a piacorientált nyugati sorozat-modellt, és abból valami elképesztően durva, ám mégis sajátosan honi verziót tákol. A "hogyan neveljük az állampolgárt" agitációs füzeteit a "how to create a serial" nem létező útmutatóival kombinálni meredek vállalkozás, az eredmény pedig valami olyasmi lesz, ami minden egyes nappal áthatóbb kult-szagot áraszt. A rendszerváltás kegyelmi pillanatában megszülető honi Dallast lehet fél vállról venni, kiröhögni vagy tagadni, egy dolog azonban vitathatatlan: ez a széria pontosan olyannak mutatja az összmagyar lelket, mint amilyen az a valójában. Ha a tükörkép nem tetszik, ne a tükröt hibáztassuk!

A Szomszédok-rajongás a youtube-on megtalálta igazi médiumát: az apró, kivágott videók tökéletesen fogyasztható egységekbe rendezik a művet, a tematikai és szereplő-szűrés miatt pedig megspórolja nekünk egy csomó időt. Természetesen a sorozatot végignézni masszív és meghatározó élmény (én néhány éve pár hónap alatt megtettem), amely teljesen átformálhatja az ember tudatát. A legérdekesebb hatást egyértelműen az alkotó-műalkotás-befogadó viszonyrendszerében lehet felfedezni: Horváth Ádám sajátosan népnevelő "magyartévés" világnézete erővel követeli a magyar valóságtól, hogy az olyan legyen, ahogyan azt az író-rendező elképzelte, eközben pedig a mű is arra hivatkozik, hogy a tényleg valóságot tükrözi. A folyamatos önreflexiók, a kikacsintó poénok és az örömjáték alattomosan tovább erősíti a nézőben az "így-élünk" érzetet, amely aztán szép lassan megerősítést nyer bizonyos népi ingerenciákban, megnyilvánulásokban, ezért paradox mód a széria erősen kreált világa életre kel, mert felhoz valamit a kollektív tudatalattiból. E kissé talán bonyolult gondolatmenetem hadd érzékeltessem egy példával: bár a Lenkenéni-féle zsörtölődő, észosztó kisnyugdíjas nem létezik, ha elég részt látott az ember, hajlamos mégis felismerni. Aki azonban így közeledik egy jobb sorsa érdemes, keserű nénihez, az előbb-utóbb valóban kiprovokálja belőle a "már-a-rezsó-sem-a-régi" litániákat.

Aki ki akarja élvezni a Szomszédok minden zamatát, annak át kell hangolnia magát egy teljesen más befogadói alapállásra. A kőkeményen könyvízű párbeszédek, a passzív-agresszív, ijesztően didaktikus, posztkádárian magyar karakterek, az ad-hoc tekeredő, a valóságosnak beállított, mégsem feltétlenül a nézőt érintő történetek elsőre ingerelhetik a nyálkahártyát, ám lassan megőrlik az embert. Az erőltetett modernség, a célközönség lassú, mégis vészesen elhibázott felismerése, az anakronisztikus, az olcsóság átható bűzét árasztó kivitelezés egy idő után különös örömmel tölti el a fogyasztóvá áttranszformálódott állampolgárt: akár tetszik, akár nem, a Szomszédok lehengerlő hitelességgel mutatja meg, mekkora mentalitásbeli szakadék választ el minket attól, ahogyan mi látni szeretjük magunkat. A sorozat bár nem ezt akarta bemutatni, mégis megtette, de eközben a kánon megkerülhetetlen része lett.