Sem a baloldali közlekedést, sem a legendásan rossz időjárást nem irigylem a britektől, a világ legjobb közszolgálati televízióját azonban örömmel elcsakliznám tőlük. A BBC modellje 
honi ésszel szinte elképzelhetetlen formulát követ: nem direkt állami támogatásból, és nem is az eladott hirdetésekből tartja fenn magát, hanem szinte teljes egészében a nézői befizetésekből tartja fenn magát, ami egyúttal arra is rákényszeríti, hogy valóban független hírműsorokkal, illetve jobbnál-jobb minőségi produkciókkal rukkoljon elő. Nem véletlen, hogy a britek tényleg nézik a saját közszolgálati csatornájukat, és zokszó nélkül befizetik a televíziós „adót” is. Amint csökken a minőség, a felelős állampolgárok rögtön fel is emelik a szavukat a kivetett adó, illetve a társaság vezetése ellen. A British Broadcasting Corporation titka tehát egyszerű, de a számunkra olyannyira szokatlan is egyben: mivel náluk nemcsak a szlogenekben, de a műsorok tervezésénél is a néző az úr, így olyan színvonalas szórakoztatást varázsolnak a képernyőre, ami miatt engem néha tényleg megesz a sárga irigység. A BBC nemcsak az ismeretterjesztésben és a stílusteremtő komédiákban erős, de akár még a kedd esti krimik frontján is kellemes élményekkel szolgál. A Luther minden ismert fordulata ellenére is méltó versenytársa a hasonszőrű amerikai riválisoknak, elsősorban azért, mert a főszerepben Idris Elba remekelhet.
Az eddig két évadot megért villámszériában tulajdonképp mind a történet, mind a váltakozó mellékszereplők érdektelenek. A pszichopata-sorozatgyilkosos, általában egy-két részre kihúzott esetek, illetve az egész évadokat átszövő, a koherenciát erősíteni hivatott szálak nem sok újdonságot tesznek hozzá az amerikai moziból (és televíziózásból) már unalomig ismert krimi-klisétárhoz. Kapunk Hasfelmetsző-parafrázist, poszt-háborús pszichopatát, és az írók még a Bárányok hallgatnak, a Fűrész vagy a Téboly repcetúrája is felhasználják. A mutatott borzalmak vérmennyisége és sokkhatása kétségtelenül illeszkedik a ma divatos trendekhez, sőt, az elkövetők motivációi is mindig meg vannak keverve (különösen a második évadban) - a középszerből azonban nem a brutális gyilkosságok és a csavarosnak szánt nyomozások, hanem a telibe kapott helyszínrajzok, illetve a toposzokból összetákolt figurákba életet lehelő színészek emelik ki a sorozatot. A Luther legnagyobb erősségét egyértelműen London és a címszereplő Idris Elba jelentik.
Nagy-Britannia fővárosát talán még soha nem láthattuk ilyen mocskos, ronda és jellegtelen metropoliszként. A sorozat alkotói szándékosan kerülik az ismert referenciapontokat, és csak elvétve említenek meg ismert helyszínneveket, ami miatt London az embertelen, végeláthatatlan és bűnös nagyváros szimbólumává vedlik át. Nagyrészt szürke, borongós idő kíséri hőseinket, a vágóképeken pedig steril irodák, személytelen panelházak és füstöt okádó, rozsdás ipari szörnyek váltogatják egymást – üdítő, hogy végre nem egy szokványos amerikai nagyváros játssza a nyomasztó metropolis szerepét. Egy ilyen 
világban természetesen a gyilkos, és az őt üldöző nyomozó is elszigetelt figura: Luther és az elkövetők is a saját életüket szeretnék a megfelelő vágányra helyezni, a megoldáshoz választott eszközök azonban markánsan elkülönítik a rendőrt a mániákus, pszichopata gyilkosoktól. Még akkor is, ha gyakran a nyomozó is kénytelen a törvény rossz oldalára tévedni.
Luther legnagyobb fegyvere, hogy saját problémái és élettapasztalatai miatt képes megérteni az üldözött gyilkosokat, akik csak akkor tudnak túljárni az eszén, ha nem pszichológiai indíttatásból, hanem indulatból ölnek (lásd az első rész fináléját). A távolról Hannibal Lecter női megtestesüléseként értelmezhető Alice Morgannal azért bonyolódhat bele egy kifejezetten ellentmondásos kapcsolatba, mert ő is ismeri azokat a motivációs mintákat, melyek akár véres eseményekbe torkollhatnak. Luther egy kifejezetten közhelyes sorozathős, az alkotók nagy szerencséjére azonban a saját szabályrendszere mentén dolgozó, ördögien zseniális figurát az az Idris Elba kelti életre, aki képes epizódról epizódra mélyíteni és csiszolni az általa megformált nyomozót. Általa a sorozat is friss élettel telik meg, és egyre árnyaltabb főszereplőt képes mozgatni. A színész alakítása egyszerre erőteljes és részletgazdag: ha kell, az egész lényéből feszült brutalitást áraszt, a kihallgatások pszichológiai játszmáiba kódolt feszültséget azonban leheletfinom arcjátékkal képes a maximumra pörgetni. Ha másért nem is, hát miatta biztosan a képernyő előtt ragadunk, ami valljuk be, nem rossz teljesítmény egy közszolgálati szériától.
