A nagy ötlet, a tengerentúlon csak a high concept néven emlegetett varázsformula alapvető fontosságú a jó sorozathoz, de a hiedelmekkel ellentétben korántsem elégséges feltétele annak, hogy a néző hétről-hétre a képernyő elé üljön (vagy egymás után indítsa el a különböző részeket). A remek felütés, a fifikás alaptematika sokszor kontraindikált: minél nagyobb elánnal veti rá magát a közönség az első részekre, annál nagyobb lesz a csalódása, amikor kifut a koncepcióból az erő, az alkotók pedig nem képesek helyesen alkalmazni az olyan hosszabb távú stratégiákat, mint a karakterépítés, a kiforró és önjáróvá nemesedő narráció, illetve a koherens belvilág. A következőkben szeretném bemutatni azokat az általam leghíresebbnek bélyegzett eseteket, amikor a pisztoly fordítva sült el: a címben említett művek bizony könnyen lehettek volna csúcsalkotások, de (szigorúan szubjektív ítéletem szerint) annál keserűbb csalódást keltetett a végén.

Az erős alapötlet okozta lassú fulladás talán legkompaktabb iskolapéldája a FlashForward – A jövő emlékei című, szép reményekkel indult tévésorozat, amely pimasz történetével végül épp önmagát számolta fel. Az ismert forgatókönyvírói fogásból (flashforward - a flashback inverze) amolyan 24-es világmegmentős cuccot növesztő széria erősen indult: a jövőbe betekintő emberiség, a katasztrófát megpillantó rendőrségi nyomozás pofátlanul izgalmas, hiszen az alkotók rögtön elárulják a sztori befejezését, csak épp azt nem, hogy ki-mit-miért-hogyan. Egy ilyen narratíva érdekes helyzet elé állítja az írókat, hiszen adott egy A kezdőpont és egy B végpont, nekik pedig az átkötést kell úgy megcsinálniuk, hogy az eredmény végig izgalmas és meglepő maradjon. A probléma azonban éppen itt következik be, hiszen a végpont közeledtével egyre komolyabb kényszerpályán mozognak a szálak - az időparadoxonnak megfelelően a jövőből látott eseménynek meg kell történnie de úgy, mintha az szabad akaratból, az esemény elkerülésére tett erőfeszítések miatt következett volna be...ami miatt a történet folyamatosan szűkülő sávban mozoghat. A FlashForward egyetlen évada erősen kirajzolja ezt a narrációs ívet: a fordulatok egyre meresztőbb és idegesítőbb nonszenszekre épülnek, az izgalom helyét a kínos nyakvakargatás veszi át, a szereplők motivációi felmorzsolódnak a kényszer alatt. Az első részben már felvillantott befejezés végül önmagát falja fel...kíváncsi lennék, megoldható-e egy ilyen feladat jobb írókkal, vagy már maga az alapképlet is előrevetíti a kényszerű bukást?

A rövid úton legendássá vált Lost úgy kerülte el a fenti katasztrófát, hogy egyre elképesztőbb metafizikai maszlagot csavart az alap köré, folyamatosan maga előtt tolva az időközben megdöglött történetszövési szabályokat. Az írók pofátlansággal határos megoldása ebben az esetben úgy szólt, hogy elhitették a nézővel, lüktet még a koncepció szíve, de ehhez a preparáláshoz egyre durvább tartósító eszközöket és vastagodó hullasminket használtak. Ez tulajdonképp a híres hitchocki "red herring" kifacsarása: állandóan változtatni kell a főcsapást, valamint be kell ígérni a nézőnek, hogy van valami az alagút végén. Míg azonban a moziban előbb-utóbb el kell varrni a szálakat, a Lost alkotói hihetetlen hosszú ideig maszatolhattak, sőt, még azt is megtehették, hogy a végén a közönség képébe tolták a nagy semmit. Van, aki erre kultikus rajongással válaszolt (és megpróbálta megfejteni azt, ami nincs is), míg mások (köztük én) rövidebb-hosszabb idő után feladták a harcot az értelmetlenség circulus vitiosusával.

A Twin Peaks is hasonlóan járt, bár a két széria közötti alapvető különbség, hogy a "ki ölte meg Laura Palmer-t" rejtélyből félidőben épp a legfontosabb alkotó, David Lynch szállt ki, illetve akkoriban még máshogy működtek a dolgok a televíziós szériák világában is. Dale Cooper kalandjai kétségtelenül hozzájárultak a későbbi nagy tévés forradalomhoz (és az Ikercsúcsok nélkül vélhetően nem lett volna se Sopranos, se Lost, se semmi) - ám Lynch annak idején félig kísérletként, félig a saját kisvárosi mániája bővebb kibontásaként gründolta a szériát, és nem feltétlenül gondolt arra, hogy a "ki-a-gyilkos" kérdése majd évadokat vihet el. Az első évad kilenc része még csodálatos szürreális állapotfelmérése a kisvárosi látszatok és láttatások ijesztő hálózatának, illetve a tudatalatti túrák is jól passzolnak a krimis felszínhez. A második évad aztán szép csendben posványosodik, az eredeti kérdések üresedését az újabb, bántóan felesleges szereplők fednék el, de az erős lynchi kéz nélkül önmaga paródiájába fordul a dolog. A teljesítmény ettől függetlenül azonban csodálatosan szép, elvégre 90-91 környékén ilyet művelni a tévében az bizony ötcsillagos dolog - a bónusz pont pedig azért jár, mert Lynch volt annyira gerinces, hogy lezárta a sorozatot is, majd egy kvázi mozifilmmel az esetleges folytatásokat is lehetetlenné tette.

Hasonló módon kellett volna véget érnie a Szökésnek is...különösen azért, mert börtönből megszökni maximum egyszer lehet. A kapzsi alkotók azonban nem érték be az első széria feszes és csodálatos szökésével, inkább tovább szövögették a szálakat, ami a második évadban még elment, de végül egy olyan kormányösszeesküvős, panamai börtönös marhaságba torkolltak, ahonnan vélhetően már nem kelhetnek fel a szereplők. Tanulságos, mennyire folytathatatlan egy olyan ötlet, ami alapvetően egy célra mutat: szökni sokszor lehet, de csak egyszer igazán izgalmas. Sőt, a világot 24 óra alatt akár naponta meg lehet megtenni, de a fokozási kényszer miatt a harmadik-negyedik alkalommal mindez már egyre kevésbé érdekfeszítő. Annak idején annyira faltam Bauer kalandjait, hogy a második napot majdnem real-timeban, azaz ténylegesen 24 óra alatt nyomta le és véreres szemekkel vártam az utolsó két óra eseményeit. Majd belöktem a harmadik szériát és vártam - de nem jött az érzés. Még a legjobb alapötlet is kifullad, ha nem bánnak vele megfelelően.