Ha Jean-Claude Van Damme nem kattan be a kilencvenes évek közepén, és nem kezdi elhinni magáról, hogy nagy filmes, ma talán Norris, Stallone és Schwarzi mellett az ő nevét 
is sűrűbben emlegetnénk. JCVD azonban túl magasra tört, és a lassú hollywoodi ranglétra helyett az első jelentősebb szerepi után gyorsan megrendezte a Kalandor című rettentet, majd jött a Légiós, onnan pedig a Tökéletes Katona ki tudja, hanyadik folytatása, és végül a C-filmes felejtő. Mindez kifejezetten szomorú egy olyan ikonikus akciósztár esetében, aki a kilencvenes évek fordulóján a gagyifilmes kategóriából lassan felküzdötte magát a tulajdonképpeni A-ligába (Tökéletes célpont, Tökéletes katona), és akinek a meztelen segge annak idején számtalan tinilány szobáját (és idősebb értelmiségi hölgyek álmait) díszitette. A későbbi csúfos életműtől függetlenül azonban a belga macsó korai zsengéi minden komolyabb VHS-rajongó szívébe örökre beleégtek: a Véres Játék és a Kickboxer olyan címek, melyeket ma már talán nem is kell bővebben kommentálni. Az Oroszlánszív ellenben még mindig kissé alulértékelt - holott az egyik legtökéletesebb bűnös élvezet, ami ma újranézve különös erővel és bájjal taglózza le a műfaj szerelmeseit, ezért valóban méltó rá az “elfedett kincs” eposzi jelzője.
1990-et írunk. Van Damme bizonyos körökben már sztár, de még vár a hollywoodi belépőre. Az Oroszlánszívben az a legmegindítóbb, hogy pont azt a pillanatot kapja el, amikor hősünk már tudja, mit zabál a nép, de még nem annyira beképzelt, hogy mindezt bántóan modorosan tolja. Imádni való az is, hogy ő már itt írónak képzelte magát, és csúnyán belepiszkált a sztoriba: a címszereplő hős természetesen légiós, a szeretett bátyját kinyírják, de ő majd megmenti az árva kislányt, miközben a féllábú feka haverját is kihúzza a gettóból.. “Túl nagy szíved van” - mondja a kisebbségi cimbi, “Oui” - mondja könnyes szemmel Van Damme...mi pedig már tudjuk, a belga később pontosan ezzel a giccsel kerül a süllyesztőbe (lásd. a Légiós című kínzást). Az Oroszlánszívben azonban még 
naiv ez a szívlágyító keménykedés, ami fura mód jól is áll a filmnek - hiszen ki ne élvezné, amint JCVD megszökik az idegenlégióból, átkel a sivatagon, majd egy hajó alján, izzadt izmokkal, lassítva pakolja a szenet, hogy végül New York utcáin bunyóval keressen lóvét azért, hogy vegyen a böngyöri kislánynak egy masnis bicajt, majd így szólhasson: “tres joiles”. De komolyan! Ki lehet ezt bírni sírás nélkül ?!
A röhejesen bumfordi tündérmese azonban semmi ahhoz képes, amit a bunyó frontján kapunk! Már maguk a verekedések is izgalmasak, hiszen a lassítások és újrajátszások már-már mangás hatású megoldásait a rendező úgy használja, mintha a posztmodern jelenben az ázsiai mozi előtt QT modorában tisztelegne (pedig hol volt még ekkor a tékás rendező moziforradalma). Ehhez aztán hozzájön az egyenes kiesés szintlépős dramaturgiája, ami vélhetően az akkoriban divatos arcade-kultúrából szivárgott át (azaz lenyúlták). JCVD először a koszos utcán tolja, majd egy pincében, de híre megy az izmos szívtiprónak, így jöhet egy yuppie-garázs, majd egy mókás, skótszoknyás ellenfél, hogy aztán a Róka (!) ellen egy medencés partin mutathassa meg a feszes, fürdőruhás testét, hogy a végén jöhessen az akciófilm-történet egyik legjobb főellensége evör...igen, ő a macskasimogató hústorony, Attila, aki keményebb, mint Bolo Yeung és Tong Po együtt, és akinek jobb az arcmimikája, mint az én személyes nagy kedvencemnek, Rick Zumwaltnak (keressen rá mindenki, ő a Túl a csúcson Sly-ellenfele!).
Egyre jobb ellenfelek, egyre egzotikusabb helyszíneken, közben a lóvéból az unokahúg is kap zsírkrétát, de ez még semmi! Megjelennek a morcos légiós bajtársak is, a sánta feka 
meg közben rájön, hogy itt valami csúnya átverés van - és igen, a Lady nevű bunyószervező nő (!) valójában egy beteges, hidegszívű ribanc, aki Damme testét és lelkét is tönkre akarja tenni. Lyon szíve azonban hatalmas, akár egy oroszláné (a cím, a hős neve és a tetkó rajta ezt elég nyilvánvalóvá teszi, de azért még is említik néhányszor). A műfaj értő ismerőinek ezek után talán már mondanom sem kell, de az említett hölgynek köszönhetően természetesen lesz egy csupasz férfisegg-jelenetünk is, plusz egy epikus “engem-nem-kapsz-meg” kioktatás, amikor JCVD undorodva tolja el magától a rámászó, szexéhes némbert - akit egyébként nem más alakít, mint az hölgy, aki évekig volt Sly néven Jockey titkárnője a Dallasban! Ha mindehhez még hozzáteszem, hogy Brian Thompson is játszik a filmben, plusz kapunk pörgőrúgást, spárgát, és természetesen véres, padlóról felkelős végeharcot is - akkor azt hiszen, nem is kérdéses többé, miért tartom ezt a gyöngyszemet a műfaj egyik esszenciájának. Az Oroszlánszív vitán felül álló móka, egy letűnt korszak csillogó emlékműve, és egy filmes pálya talán legjobb momentuma - egyszóval száz százalékig klasszikus!
