A magyar műfaji film palettájáról még mindig fájóan hiányzik a thriller zsánere, ami azért is különösen fájó, mert a látványos akciókkal vagy sci-fikkel ellentétben az ilyen történetek elmeséléséhez elsősorban nem pénz, hanem író, színészi és rendezői talentum szükségeltetik. Különösen igaz ez az egy helyszínes, klausztrofób “domestic thriller” alműfajára: az efféle pszichológiai rémmesék, csavaros krimik izgalmas megvalósítása tényleg kizárólag az alkotókon múlik. A 2010-es Halálkeringő mindenképpen egy fontos lépés a megfelelő irányba - még akkor is, ha a végeredmény sajnos nem igazolja a várakozásainkat.
A kísérleti filmezés felől érkező Köves Krisztián Károly remekül választott műfajt, ám sajnos nem tudta visszafogni magát, és rendezői megoldásaival túlságosan előtérbe tolakodik. A szigorú zsánerdarabok, a művészi kísérletek és a markáns szerzőiség összegyúrása azonban nagyon kényes, finom művelet, amely a legnagyobbaknak sem sikerül mindig. A Halálkeringő kétszereplős krimije sem bírja el a hangsúlyos kameramozgásokat, az erősen stilizált beállításokat, illetve a narratív játékokat: ez a műfaj szigorú törvények szerint működik, és ha megsértik őket, a néző könnyen elveszíti a fonalat.
Szabó István forgatókönyve nehezen és kissé zavarosan indul, majd végül magára talál, és egy izgalmas drámát vázol elénk. A bevezető elhibázott írói megoldásait a túlrendezés is kihangsúlyozza, ám Kern színre lépésével egy érdekes játszma bontakozik ki előttünk. A szépen csavarodó szálakat azonban sajnos nem sikerül megfelelően lezárni, hiszen az expozícióhoz hasonlóan modorossága, erőltetett szimbolizmusa és hiteltelensége 
miatt a befejezés is egyértelmű csalódás. Kifejezetten elidegenítő és fura az angol nevek erőltetett használta (Rusty, Patrik, Alex), illetve a hamisan csengő, indokolatlan káromkodások sora.
Különösen Dobó Kata nem képes megbirkózni a narkós, terhes nyomozónő szerepével, és nemcsak a gesztusai, de a mondatai is természetellenesek. Kern András ellenben gond nélkül szabja magára a kiégett alkoholista rendőr figuráját, alakítása túlzás nélkül világszínvonalú. A rendező legjobb döntései éppen azokat, amikor a színészek játékára, a forgatókönyv erősségeire hagyatkozik - amikor ezek elmaradnak, az ő kamerakezelése, képszerkesztése is zavaróvá válik. Bár a mozi helyenként kifejezetten tetszetős megjelenésű, a stilizált díszletek és lakásbelsők is öncélúvá válnak, ha kifut alóluk a drámai lendület. Az IKEA-katalógus ismerete ugyan kizökkent minket az illúzióból, ám honi mércével mégis dicséretes az az aprólékosság, ahogyan a hősöket körülvevő világot elénk tárják. Hiába művi, hiába problémás tehát a Halálkeringő, lehet örülni neki, mert jó, hogy egyáltalán készült ilyen magyar film...
