Hollywood sötétebb oldala mindig is izgalmasabb területnek számított, mint a boldog befejezésekkel, pozitív 
példákkal és sikertörténetekkel operáló rágógumi-részleg. A kiábrándult nagyvárosi mesék, a romlott hősöket mozgató, cinikus állapotleírások között számtalan filmtörténeti klasszikus akad, A siker édes illata brutális pszichodrámája kis hazánkban mind a mai napig nem foglalta még el az őt megillető helyet a filmrajongók kánonjaiban. Alexander Mackendrick hideglelős mozija annak idején tisztes kritikai sikereket ért el, ám tengerentúli kultikus státuszát csak az elmúlt évtizedben vívta ki, amikor elkezdett rendre feltűnni a “legjobb filmek” listákon, majd gyorsan be is került a Kongresszusi Könyvtár patinás gyűjteményébe is. Mondanom sem kell, a mű hivatalos csatornákon itthon sajnos hozzáférhetetlen - ha szerencsénk van, néha valamelyik közszolgálati csatorna késői esti műsorsávjában talán elcsíphetjük.
A történet maga nem is különösebben eredeti, az írók egy feltörekvő, gátlástalan sajtóügynök, illetve egy nagyhatalmú bulvár-publicista piszkos, manipulatív játékaiba avat be minket. A mű különlegességét a kíméletlenül kiábrándult hangvétel, a komoly pszichológiai érzékkel árnyalt anti-hősök, illetve a fantasztikus alakítások jelentik. Amerikai filmben ritkán látni ennyire romlott, egyszerre sajnálatra méltó és gyűlölt jellemeket, és ezt a vibráló ambivalenciát csak tovább mélyíti, hogy az újságírókat két ünnepelt férfiszépség, Tony Curtis és Burt Lancaster kelti életre - nem is akárhogyan. Curtis valósággal lubickol a minden áron feltörni igyekvő, gátlástalan talpnyaló szerepében, az ő izgága játékát pontosan ellensúlyozza Lancaster hideglelős manipulátora. A rendező rögtön ráérez a két sztár összhangjára, és a fordulatos történetet nagyszerű döntéssel a színészi teljesítményekre építi, és csak egy kis "romlott" nagyvárosi jazzel ellensúlyozza a szívbemakorló eseményeket.
1957-ben a producerek sajnos még nem mertek mindent bevállalni, így a logikusan következő tragédia helyett a film vége megkapja a kötelező rózsaszín farkat. A lefojtott brutalitás máshol azonban a mű előnyére válik: Lancaster ügyesen lebegteti a karakter pszichopata jegyeit, és épp csak elhinti a vérfertőző gondolatok magvait, ami hihetetlen feszültséggel tölti meg a vásznat. Curtis erre tromfol rá, hiszen az emberek bizalmába férkőzve lelketlenül dobja oda az áldozatokat a példaképe elé: az így kialakuló, gyilkos szimbiózis sötét drámaiságot kölcsönöz az eseményeknek, miközben a bulvársajtó frappáns kritikája is üt. Ragozhatnám én még ezt órákig, de talán lényegtelen is: A siker édes illata kötelező néznivaló, egy masszív alapmű Hollywood sötétebb oldaláról.
