Kinetográf

Mindig érdekes és tanulságos előkereseni aktuálisan ünnepelt és/vagy felkapott rendezők korai zsengéit, hisz az útkeresések, a gyakran kissé karcosabb (és szabadabb, csapongóbb) darabok adott esetben sokkal direktebb formában tartalmazzák az adott alkotói programot, és fésületlenebb bájuk miatt kifejezetten finom falatnak bizonyulnak. Nincs ez másként Alexander Payne esetében sem, hiszen a manapság sokat hivatkozott fél-független alkotó már az Utódok és a Kerülőutak előtt is pontos látleleteket vázolt a felnőni képtelen értelmiségi harmincasok zavaros lelki világáról - a borzalmas magyar címe ellenére is kiváló Gimiboszi azonban még mellőzi a mára már rendkívül zavaróvá dagadt indie-manírokat. A rendezett életét abszurd zsákutcába navigáló tanárember története tele van kíméletlen, de finom humorral, sőt, Payne néhol még a groteszkkel is kacérkodik, ám már e második rendezésében itt tetten érhető a könnyed hangvétel mögé csomagolt tragikus hangnem. Az iskolai választás köré bonyolított történet a konformizmus és a karrierizmus egy igen keserű látlelete, amely mögött nem nehéz felfedezni a demokratikus választások, a médiavezérelt amerikai nagypolitikai alapvető ellentmondásait sem. De ennél is fontosabb, hogy Payne hitelesen vázolja fel a legfontosabb figurák szomorú pszichológiai kórképeit, melyek más-más oldalról ugyan, de végül ugyanazt a problémát világítják meg. A látszat ellenére egyik hős sem képes kitörni az önmagára zárt ketrecből, a Broderick megformálta főhős is ugyanabban a szimbolikus pincében találja magát, ahonnan végeredményben elindult. Ne ijedjünk tehát a borzasztó Gimiboszi-ferdítéstől, és Witherspoon vagy Chris Klein neve se tartson vissza (mindketten jók). Jegyezzük meg inkább a mű eredeti címét (Election) - megéri, elvégre egy remek darabról van szó.