Michael Mann azon kevés hollywoodi mesteremberek egyike, akik még a szigorú stúdiókeretek között is képesek következetes és szilárd életművet építeni. A kritikai által elismert és komoly kereskedelmi sikereket is jegyző Mannt is a tematikai állandóság jellemzi, hiszen szinte kivétel nélkül a bukásra ítélt, ellentmondásos férfihősök eposzi történetei érdeklik, miközben a rendező markáns szerzői stílusát a francia lírai realizmus és a klasszikus, nagy gengszterfilmek filmnyelvi eszköztárából, illetve az európai modernizmusból gyúrta, azonnal felismerhető és egyedi arculatot, standard minőséget biztosítva így az alkotói munkássághoz. A nagyfokú tudatosság miatt így talán nem is kifejezetten meglepő, hogy már első filmje, a sajnos Az erőszak utcái címmel elferdített The Thief is teljes fegyverzetében mutatja a direktort. A hideg, kékes képekbe burkolt, vibráló szintizenével kísért sötét megváltástörténet még ma is elemi erővel hat a nézőre, miközben a mű hibátlan rablófilmként, egzisztencialista elmélkedésként és keserű ars poeticaként is működik.

James Caan megfontolt, profi tolvajként ki akarna szállni végre a rendszerből, hogy ezentúl egy másik szisztéma, az úgynevezett hétköznapi polgári élet szabályai szerint játsszon. Mann nem siet, a szimbolikussá emelet rablás-jelenettel komótosan mutatja be a főhős érzelmi magányát és elidegenedettségét, majd egy csodálatosan szabálytalan randival felvillantja a sajátos kiút lehetőségét is, hogy aztán az antagonista fellépésével végleg összekuszálja a szálakat. A mű erejét azonban nem maga a történet, hanem az átgondolt rendezés és az osztályon felüli színészi játék jelenti. Caan valósággal remekel a két világ közé szoruló hős bőrében, ám a fojtott, feszült küzdelmében sem nehéz megpillantani a művész-fenegyerek és a megbízható-iparos rendezői alteregók örök hollywoodi dilemmáját. Erős, személyes és kíméletlen gengszterdarab ez - egy fontos alkotói pálya pompás felütése. Erősen ajánlott, rendkívül sűrű darab.