A kortárs amerikai komédia igen egyszerű mechanizmusok mentén transzformálja könnyen fogyaszthatóvá és szórakoztatóvá a komolyabb és mélyebb összefüggéseket: míg a demokrácia szempontjából alapvető jelentőségű szólásszabadság és a privát életben kifejezetten hasznos őszinteség (és szókimondás) elsősorban a fingós és/vagy altesti poénok halmozásában ölt testet, addig a posztmodern eklektikus látásmódja a popkulturális referenciák és a személyes preferenciák minél töményebb (és egyedibb) reflexiójában jelentkezi. A Ted várható és teljesen logikus továbbépítése ennek az üzembiztos és sikeresek technikának, hisz a mű a lehető legklasszikusabb felnövés-történetet szórja meg a bélszél, a káromkodások és az amerikai televíziós nosztalgia burjánzó tüzijátékaival - de az alkotók mentségére legyen mondva, hogy ezt a paradox popkacatot rögtön egy élő plüssmackó szájába adja.
Nagy szerencséje van a Family Guy-t jegyző író-rendezőnek, hiszen a pofátlanul didaktikus, rendkívül átlátszó és gagyi szimbolikával dolgozó tanmesét az ellenállhatatlanul nagypofájú plüssmaci színre léptetésével sikerül megmenteni az egyértelmű süllyesztőtől. A gyűrött negyvenesként egy kora harmincast rendkívül hiteltelenül imitáló Mark Wahlberg a szerepe szerint a Pán Péter-szindróma tipikus esete: az érett, felnőtt viselkedés helyett inkább füvezgető (és kanapén fingó) hős a komoly döntések súlya alól kibújva mindig másra hárítja a felelősséget, amit előbb-utóbb az álom-barátnő is megelégel, így a szakítás damoklészi kardja végre hősünkben is felkelti a változás szelét. Ennek a más unalomig ismert “felnőni-végre” dilemmának a nagy szimbóluma lenne itt a beszélő játékmaci (Ted), akibe hősünk olyan példaszerűen kapaszkodik, hogy azt talán még a nagy Freud doktor is megirigyelné.
Oké, értjük, a mackó lenne itt a gyermeki lét, a felelősség nélküli életszakasz vibráló metaforája, a káromkodó és szexelő plüssállat pedig azért lehet vicces, mert ironikusan egy olyan állapotot személyesít meg, amikor egy káromkodó és szexelő harmincas a felnőtt teste ellenére infantilis gondolkodású marad. Ebben a történetben amúgy nem is a beszélő játékbrumi a hihetetlen, hanem az, hogy a gyönyörű, okos és biztos egzisztenciájú Mila Kunis karaktere miért pont egy ilyen balfék-hősbe szeretett bele. Ha azonban túllendülünk a fájóan kiszámítható és sablonos történet bénaságain, akkor legalább az erre kerülő feltétet ki élvezhetjük. Ted barátunk ugyanis az aranyos külsőségek ellenére egy igazi tapló, aki rajong a kultúrszemétért és nem mellesleg maró szarkazmussal reagál a saját plüss-helyzetére is. Ezek az abszurdba hajló, kíméletlen poénok frissítőleg hatnak a sok állott fordulat és sablon közepette, és többé-kevésbé jótékonyan elfedik az irritálóan problémás részeket. Kedd esti agyrágónak így alkalmas a dolog.
