Kinetográf

Aki haladni kíván a korszellemmel, annak egyre meghökkentőbb kombinációkkal kell előrukkolnia. Az már régen nem elég, ha valaki perui sapkában, che gueverás pólóban ropja egy sufi dj tibeti népzenés elektro-fúziójára, ma már az számít menőnek, aki a különböző stílusokat egyedi módon, ikonszerűen képes bekeverni. A posztmodern film elsöprő sikere óta a pénzügyi bevételek érdekében már a gyári darabok is kénytelenek úszni az árral: egyre több olyan mű érkezik a futószalagról, amely már nem is két, hanem rögtön három-négy zsánert próbál összekutyulni, több-kevesebb sikerrel. A Bankcsapda például fogja az örök népszerűségnek örvendő rablófilm (heist) bankos alváltozatát, összekutyulja a klasszikus angol krimi szabályaival (a lá Agatha Christie Tíz kicsi indiánja), majd az egészet leönti a haver-vígjátékok, a romkomok és a szedett-vedett csoportkomédiák szószaival, kiegészítésnek pedig a Közönséges bűnözők nyomvonalán haladó twist-dramaturgiával is bepróbálkozik. Ennyi eklekticizmust vélhetően még egy nemesebb matéria sem bírna el, ezért a Bankcsapda is összeomlik a nehéz súly alatt - de az alkotók mentségére legyen mondva, hogy legalább nem is erőlködtek sokat. Egy semmire sem jó hétfőn estén, egynek elmegy, ha másért nem, legalább a korszellem fürkészése végett.