Kinetográf

A kilencvenes években öntudatra eszmélt, kelet-európai állampolgárként nem igazán érzem magaménak a hatvanas évek nagy modernista filmforradalmát - tisztelem ugyan a nagyokat, sőt, vannak művek, melyeket kifejezetten szeretek, de igazán megérinteni csak a cseh újhullám nagyjai képesek. Különösen Milos Forman, akinek a korai gyöngyszemei pontosan azokról a fiatalokról szólnak, akik néhány évtized múlva épp engem neveltek fel: a nagy trilógiából különösen a Fekete Péter áll közel hozzám, hiszen a műremek nemcsak a szüleim és tanáraim fiatalságáról mesél sokat, de elképesztően vicces is. Forman e csodálatos nagyjátékfilmes bemutatkozása előtt két kisebb szösszenetet készített: a Verseny/Meghallgatás címen egybefűzött munka fésületlen és karcos, épp ezért érdekes előképe a rendező későbbi érdeklődési körének, másrészt pedig az újhullámos robbanás előtti, kitüntetett pillanat tanulságos állapotképe is egyben. Forman csapongó, mélázó kamerája már itt pontosan megelőlegezi a Fekete Péter és a Tűz van babám lehengerlő bál/buli-jeleneteit, miközben felvonulnak a későbbi filmek kulcsszereplői, illetve a legfontosabb témák és motívumok is (de még Ivan Passer is innen merített sokat). Utólag természetesen már eldönthetetlen, mit veszítettünk és nyertünk azzal, hogy a rendező ‘68-ban végül emigrált, egy dolog azonban biztos. E korai munkái is jól mutatják, mennyivel több szív, könnyedség és humor hatja át Forman cseh mozijait, mint a későbbi agyondicsért, ám valahogyan mégis rideg és túlságosan is kiszámított hollywoodi csúcsműveit.