A hollywoodi trendeket talán soha nem befolyásolta annyira a nagypolitika, mint a legendás Ronald Reagan elnöksége alatt. A "nagy kommunikátor" a nyolcvanas években az Egyesült Államokból egy morálisan és katonailag is szilárd, magabiztos (és önhitt) szuperhatalmat faragott, amit a választók többsége a szavazatával is díjazott. A producerek természetesen azonnal felismerték a hivatalos propaganda népszerűségében rejlő potenciálokat: mivel Reagan ügyesen kitalálta, mit akar hallani a nép, így minden stúdióvezető számára nyilvánvaló volt az is, ez a nép mozilátogatóként mit szeretne látni a vásznon. Igen, ez volt az akciófilmek klasszikus nagy korszaka - az izmos igazságosztók, a nagyvárosi zsaruk, a morálisan felsőbbrendű hősök eljövetele. Bár a műfaj még a Nixon-éra erkölcsi csődje, illetve a gyenge elnökök alatt egyre terebélyesedő társadalmi és kulturális válsága idején született, csak a Stallone-Schwarzenegger-Norris szentháromság alatt ért fel a csúcsra, hogy aztán megannyi B- és C-kategóriás klónt szüljön, hosszú évekig táplálva a hozzánk is begyűrűző mitikus VHS- és téka-őrületet.

Steven Seagal kiemelten fontos, mégis erősen alulértékelt figurája a műfaj történetének: a nyolcvanas-kilencvenes években indult filmes szikár zsarufilmjeit mind a mai napig nem fogadta be a kánon, holott e műveivel ő jelenti az összekötő kapcsot a műfaj klasszikus reagen-i vonala, illetve az ezt követő, posztmodernen mutálódó akciómozik között. Seagal karrierje kifejezetten szomorú ívet ír le, hiszen az akciósztár pályafutása pontosan követi a zsáner történetét: míg az életmű első négy, akár szerzőinek is nevezhető filmje (író-színész-producer) még hibátlan darabjai a késő-klasszikus nagyvárosi zsaru-akcióknak, addig az Úszó erőddel csúcsra ért színészt a '96-os Tűzparancs egyik kulcsszerepében már megölik az írók. Mindez igen szimbolikus fordulata az életműnek, hiszen ettől kezdve Seagal az akciófilmek légüres terébe került - jött hát a B- és C-filmes futószalag-felejtő, és az egyre erősebb felpuffadás (a Machete szerepével pedig eljöhet a kultikus feltámadás?!). A kőarcú buddhista sztár '88 és '96 közötti nagy aranykora sajnos a mai napig kimarad a krónikákból...ez a sorozat szándékai szerint ezt a csorbát próbálja meg kiküszöbölni.

Az életmű nyitó négyese szikár mesterreceptje a klasszikusból posztmodernbe forduló zsaru-akciók sajátos átmeneti korszakának. A mocskos nagyvárosi környezettel és a rendszer romlottságával szemben Seagal rendőr-figurái bölcs sziklák, akik összehúzott szemmel és feszült testtartással veszik fel a harcot a rejtőzködő rosszal. Itt már nincs feszülő izom, magány és gépkarabély - a békés családi háttér, a kisebbségek segítsége, az empátia és a helyismeret mellett Seagal harcművészetével (aikido) az ellenség erejét fordítja saját győzelmére. Ő a rendőr, aki felveszi a harcot az arctalan hatalmasságokkal szemben, hiszen a mocsok nemcsak a kapitányságot, a helyi templomot és a kisboltokat, de a mennyei családi békét, az otthon utolsó frontvonalát is veszélyezteti. Fekete bőrkabát, zen-fegyelemmel fékezett, forrongó indulatok és gyilkos tekintet: a színész korai remekeivel egy olyan ikonikus figurát teremtetett, amely annak idején előkelő helyet foglalt el a VHS-rajongók által aranyba foglalt, minden idők legkeményebb-hősei listáján.

Seagalt már a pályaindító Nico (1988) is teljes fegyverzetében mutatja. Toscani, a vietnami veterán és ex-CIA-zsoldos, Chicago koszos külvárosában szolgálja a közjót - egyike a kevés jó rendőrnek, aki ráadásul ugyanúgy megtalálja a hangot az illegális salvadori bevándorlókkal, mint a japán számítógépes szakértőkkel. Erősen szimbolikus a film indítása, hisz Seagal gyermek- és fiatalkori képeit láthatjuk, miközben a színész összefoglalja a karakter életét, amely erősen rímel a valóságra is. Innen aztán jöhet a tökéletesre párolt recept, hiszen hősünk egy drogszállítmányt üldözve gyorsan belebotlik egy kormányösszeesküvésbe: a szálakat követve így tíz percenként szétkap néhány kisebb-nagyobb csoportosulást, majd kíméletlenül megállítja a gátlástalan CIA-bérenceket is, akik még a szent családját is megfenyegetik.

Seagal első munkája meglepően kritikus és egyértelmű politikai állásfoglalás, hiszen a történet erősen rímel a CIA hírhedt nicaraguai drogügyleteire, amelyről állítólag (na persze) még Reagan elnök is tudott. "Azt hiszi, maga különleges, mert pálcikával eszi a lószart?" - kérdezi hősünket egy korrupt tisztviselő, ám erre Toscani csak a film végi nagy beszédével reagál. "Azt hiszitek, a törvény felett álltok, de az én törvényem a morál, a felett nincs senki" - mondja kőkemény arccal a főgonosznak, aki a politika nevében, ám végeredményben pénzért végzett ártatlan közép-amerikai civilek tízezreivel. "Feladatunk az igazság felderítése, hogy tudjuk, mit cselekednek a vezetőink a nevünkben" - mondja a film egy kulcspontján egy pap, ám ha az üzenet nem jött volna még át, Seagal a film végén a Kapitóium képét bevágva a tiszta, felelősségteljes politikáról szónokol. (Above the law - a mű eredeti címe beszédes...)

A film tehát már érezhetően a Reagan-korszak végét prognosztizálja, és erős kritikával illeti az elmúló évtizedet, miközben egy újfajta akcióhős születik, akire ezek után még jó néhány film felépíthető. Karcos és felettébb szórakoztató darab a Nico - Seagal mellett Pam Grier és Sharon Stone is feltűnik, a főgenyó szerepében pedig a fantasztikus arcberendezésű Henry Silva brillírozik. A csúnya, szürke nagyvárosi képek, az elképesztő bundeszhajak és a szaxofonos-gitáros aláfestés még a nyolcvanas évek diszkrét báját idézi...ám Seagal minimalista verekedései, illetve a letisztult (khmm) szerepformálás már a kilencvenes évtized friss ígéretét hordozza magában...

folyt. köv.