Igazán méltánytalan, illetve a kritikusi szakma komoly mulasztása, hogy Stallone izzadt Rambo-arca, Norris fejpántos vietnami veteránja és Schwarzenegger feketére mázolt, feszülő kommandósa mellől a képzeletbeli akció-pantheonból mind a mai napig hiányzik Seagal kómából ébredő, hosszú szakállú ábrázata. A Nico kissé fésületlenebb, ám annál szilajabb és energikusabb bemutatkozása után két évvel a színész már egy sokkal profibb stábbal, letisztultabb és kiérleltebb receptúra szerint forgatja le egyik legfontosabb filmjét és magnum opusát, melynek egész egyszerűen ott a helye minden komolyabb zsánerrajongó gyűjteményében Az Ölve vagy halva tulajdonképp ott folytatja, ahol az előző mozi abbahagyta: Storm (vihar!) hadnagy ezúttal is egy korrupt politikusba ütközik, és most is összeszorított foggal, a dühét és bosszúvágyát a megfelelő irányokba csatornázva veszi fel a harcot a mindent megmételyező bűn mocskával. E második műve láthatóan nagyobb költségvetéssel és komolyabb stúdiókontroll mellett készült - ez egyrészt a gördülékenyre polírozott forgatókönyvön, másrészt a fontosabb hangsúlyeltolódásokon is remekül tetten érhető.
A kezdő darab harcos Reagan-kritikája ezúttal a "szar és romlott a rendszer" örökbecsű sirámjává szelídül, míg a Nico realisztikusabb felhangjait (hitelesebb környezetrajz, szociális érzékenység) már egyértelműen az álomgyári futószalag-klisék veszik át. Ez azonban nem rombolja a mű értékeit, sőt, sajátosan laza és kultgyanús atmoszférát teremt. Seagal törékeny, szerető családját ezúttal shotgunnal lövik cafatokra, az ellenség soraiban pedig visszataszítóan rossz arcú egyének és korrupt férgek nyüzsögnek, így a kellően motivált már tényleg hősnek minden oka megvan a személyes bosszúra. A színész-harcművész azonban a keleti gondolkodásmódot választja, és ezúttal csak elvétve zúz szét kisboltokat: dühét és haragját meditációval és gyógyfüvekkel a megfelelő energiaszintre hozza, amiben segítségére van egy kedves, softpornós beütésű ápolónő is.
Bruce Malmuth rendező neve a mai napig ismeretlenül cseng a közönség körében, holott a '81-es Fantom az éjszakában, illetve ez a '90-es klasszikus is az ő munkája - ez az a két alapmű, ami fényesen világítja meg az akciófilmek nagy korszakát. Malmuth és Seagal nagyszerű párost alkotnak. A történet ugyan hemzseg az ellentmondásoktól és a mosolyogtató következetlenségektől, de remek tempóban pörög és úgy fogadja be a kőarcú, szoborszerű izmozást, mint megvesztegetett politikus a kenőpénzt. A mű csak úgy hemzseg az ikonikus beállításoktól, szövegektől és képektől (füstölő tűkkel meditáló, Oscar-díjjal viccelődő, könnyező (!) Seagal, szende szexjelenetek, vulgárbölcsességek), az aláfestésben gerjednek a bluesos gitárok és a szintik, Los Angeles esőáztatta aszfaltja pedig tükörként veri vissza a hidegkék fényeket. Az Ölve vagy halva nem egy agyoncizellált akciómozi, ám épp ezért hatásos mind a mai napig. Olyan tisztára desztillálja a nagyvárosi rendőr viharos bosszúját, amely már-már önreflexív mókába fordul (a kiscica az ágyon a seagali életmű egyik legérzelmesebb kulcspillanata). A zsáner klasszikus korszakának egyik utolsó dicsőséges pillanata egyben Seagal egyik legjobb munkája, és mint ilyennek egész egyszerűen ott a helye az Ütközetben eltűnt, a Kommandó és a Kobra mellett a polcon. Ami pedig ezután következik az életműben, na az aztán tényleg valódi ínyencség...
folyt.köv.
