Ahogyan a ropi-ízlés mentén egyértelműen szétválasztható a magyar társadalom (Nógrádi-vonal versus Stickletti-vonal), úgy a Seagal-rajongásnak is két, egymástól markánsan elkülönülő altípusa létezik. Az ínyenc kisebbség felismeri és értékeli az eddigiekben tárgyalt négy opus szikár zsenialitását, és az ezeket követő, '92-es A-kategóriás belépőt már csalhatatlanul a vég kezdetének tekinti. A túlnyomó többség azonban egyértelműen más véleményen van: a Seagal-életmű csúcspontjának megkérdőjelezhetetlenül az Úszó erőd acélszürke, pontosan adagolt küzdelmeit tekinti, és így az addigi szerzői életművet szükséges, ám feledhető ráhangolódásnak tekinti csupán. Kikezdhetetlen tény, hogy a terroristás-hajós kommandósfilm komolyabb költségvetéssel, valódi színészekkel és a nagyobb-hangosabb-látványos elvére épülő akciókkal a szélesebb közízlést célozza meg, ám ahogyan a lakkal lekezelt Stickletti-ropi, úgy ez a kimért stúdiófilm is mellőzi azokat a kedves kézműves hangulatokat, azokat a hamisítatlan seagali kézjegyeket, amelyek a korai munkásságot annyira szerethetővé és kult-gyanússá varázsolták. A négy zsarufilmes alapvetés után Seagal magasabbra tör, de mára egyértelműen kiderült, hogy végül sokkal nagyobbat esett.
Hiába ül a rendezői székben az az Andrew Davis, aki már a pályakezdő Nico feledhetetlen képsorait dirigálta: e megalomán hadihajó gyomrában egész egyszerűen elveszik Steven Seagal. A védjegyszerű fekete bőrkabát és pisztoly nélkül hősünk félkarú óriás csupán - a bűn mocskával szembeszálló, a családjáért bosszút esküvő rendőr helyett a mezei szuperkommandós figurája már korántsem annyira érdekes. A klasszikus Seagal-receptből a fémesen kongó kabinokban szinte semmi sem marad: sehol egy kisbolt, amit szétverhetne, sőt, még az első kéztörésre is majd egy órát kell várnia a közönségnek. Az alkotók megkísérlik ugyan viccessé tenni a szakácsból a pillanat tört része alatt gyilkológép-üzemmódba kapcsoló Ryback jellemét, a show-t elsősorban mégis a gonoszként örömjátékot produkáló, tapasztalt színészek lopják el. Gary Busey pszicho-seggfeje és Colm Meaney kötelező ír főgonosz-helyettese mellett a prímet természetesen Tommy Lee Jones eszméletlen őrült-anarchista-rockker terroristája viszi el. A strasszos, ezüst sassal súlyosbított bőrkabát, a Cobra-napszemüveg és a zavaros tekintet már-már emlékezetesebb, mint amikor Erika Eleniak egy pillanatra megvillantja az oltári csöcsöket.
Seagal-i persepktívából nézve a film legpontosabb metaforái azok a kékesszürke vágóképek, amikor az éjszakában úszó, hatalmas fémdarabot pásztázza a rendező, miközben szikrát szórnak a hegesztők. Hideg, rideg és maximálisan kiszámított itt minden, a munkásságot ismerő ínyenc néző pedig elmereng azon, hogy hova tűnt a korábbi műveket fűtő naiv ideologikus hevület, hol a kelet-mánia vagy a kötelező aikido-macsózás? Az Úszó erőd sajnos egy lelketlen futószalagon készült akció-csúcskísérlet, ahol hősünk ádámcsutkákat tép ki, beszél a főtábornokkal műholdas telefonon, elmondja a jobban-rosszabbul megírt vicceit és a végén még a jócsajt is lesmárolja. Akárhogyan is forgatjuk azonban, csúnya tucatmunka ez, kötelező "hívjuk-az-elnököt" fordulattal, az atombombát araboknak eladó főgenyóval és a profi zsoldoshadsereget egymaga legyakó ex-katonával...
Oké, az tényleg jópofa, ahogyan Tommy Lee és Steven késelnek egy nagyot a végén, a film mégis mellőzi már a klasszikus Seagal-feelinget, így a korábban elemzett négy művel ellentétben biztosan nem érdemli meg, hogy a képzeletbeli díszdobozban legyen a helye. A legszomorúbb azonban mégis az, hogy Seagal ekkor nemcsak a diétát adja fel végleg, de a korai művekben még következetesen csiszolgatott receptet. Az Úszó erőd sikere után hízni és rendezi kezd, ami már egyértelműen az aranykor végét jelenti...
folyt.köv.