Kinetográf

A mainstream kínálatban egyeduralkodóvá váló számítógépes animációk egyik nagy hátránya, hogy steril technikai tökéletességük szép lassan kiöli a kézműves rajzokra jellemző anarchikusabb, kreatívabb megoldásokat. Az elmúlt években csendben kultikus státuszba emelkedett Genndy Tartakovsky azon kevés alkotók egyike, aki a Diseny-féle giccses cukorral, a fizikailag tökéletesen modellezett Pixar-világokkal szemben a mai napig őrzi még a Tex Avery-Chuck Jones képviselte, börleszkből, szürrealizmusból és fésületlen humorból gyúrt irányvonalat. Tartakovsky szögletes, néhány jellemző tulajdonságukból felépülő figurái fittyet hánynak a fizika és a logika törvényeire, ám rendkívül önkritikus és műfajtudatos hősök. Dexter, a Pindúr Pandúrok és Szamuráj Jack is egy-egy filmes zsánerből pattantak elő, és a narratívák, képi megoldások terén is folyamatosan viccet csináltak a saját hagyományaikból. A Hotel Transylvania logikus folytatása az eddigi életműnek, hisz az alkotó ezúttal a régi szörnyfilmekből épít tarka karneváli mókát, és sikerrel pörgeti a maximumra az elsősorban a felnőtt közönségnek készülő szatírát. Bár Tartakovsky stábja a nagystúdiós keretek miatt a vizuális világ és a humor terén is nyilvánvaló kompromisszumokra kényszerül, a Drakulás őrület poénjai többségében ülnek (kivéve Adam Sandler kötelező fingós-izzadós baromságait, amiket sajnos el kell szenvednünk). A kicsik bizonyosan jól szórakoznak majd a pergő, ide-oda repkedő és nagydumás szörnyeken, a művet elsősorban mégis azok a filmrajongók fogják élvezni, akik ismerik a zombi-, szellem- vámpírfilmeket.