Az ellen-Oscarként funkcionáló Arany Málna-díj mókás kedvű döntnökei idén alaposan elverték a port az Alkonyat-széria befejező epizódján. A Hajnalhasadás II majd minden kategóriában a 2012-es év legrosszabb művének találtatott, ami még inkább ráirányíthatja az ínyenc mozirajongók figyelmét arra, hogy itt valójában egy igazi fércfilmes gyöngyszemmel, igazi kultusz-potenciállal van dolgunk. Kellő távolságból, egészséges iróniával közelítve ugyanis az öt év alatt öv megfilmesítést (!) megért sorozat emelkedő tendenciát mutat, vagyis az egyre groteszkebb darabok folyamatosan közelítettek a szórakoztató önparódiához. A vámpíros szerelmi történet azonban csak a fináléra telítődött azokkal a hiányzó motívumokkal, melyek a rendkívül sikeres befejező részt a trash-esztétika szerethető mintapéldányává avatják.

A Twilight-filmek kínzó ellentmondása, hogy egy ilyen irritálóan egyszerű, ezért pofátlanul népszerű „irodalmi” alapanyagot lehetetlen úgy megfilmesíteni, hogy ne robbantson kasszát. Ha a filmesek nem tettek volna semmi mást, csak kiírták volna a könyv címét, majd a szerelmesek két órán keresztül meredten bámulták volna egymást, a tinilányok és a tisztes háziasszonyok akkor is elzarándokoltak volna a mozikba. Miután a nevetségesen gyenge első rész a bulvársajtó hathatós támogatásával törvényszerűen befuttatta a Stewart-Pattinson párost, a sorozat önműködő-üzemmódba kapcsolt. A B-filmes trükkökkel, félamatőr forgatókönyvírói húzásokkal és elképesztően sótlan alkotói látomásokkal megtámogatott folytatások hihetetlen módon képesek voltak alulmúlni egymást - egészen addig, míg a rendezői székbe meg nem érkezett az Oscar-díjas (!) Bill Condon, aki meglepő módon a véres szülés-horrorig is el tudta kormányozni az egyébként unalomba fulladó mozifolyamot.

Az utolsó részt dirigáló Condon vagy a világ egyik legrosszabb rendezője, vagy egy dörzsölt alkotó-géniusz, hisz a befejező részben végre képes átszakítani azokat az ízlésbeli gátakat, azokat az önszabályozó mechanizmusokat, melyek meggátolták a filmet abban, hogy végre nyakig tapicskolhasson az alapanyag groteszk borzalmaiban. A Hajnalhasadás II stábja végre a gázra lép, a maximumra pörgeti a posványt és nem szab határt az ízléstelenségnek: végre derékig gázolhatunk a rosszabbnál rosszabb filmes megoldásokban, a giccs pedig olyan magasságokba szárnyal, ahol a gusztustalan nyál bizarr, de valós esztétikai értékbe fordul át, és önmaga paródiájaként hirdeti a pop-szemét színes ellentmondásait.

Condon ezúttal nem fogja a vissza a színészeit, sőt, mintha szándékosan ripacskodásra provokálná őket. A már-már ijesztően aszexuális, unott arcú Kristen Stewart az anti-talentum új dimenzióit tárja fel az őzikére vadászó izomvámpír szerepében, a jobb sorsra érdemes Pattinson egy műfogsor-rögzítő reklámot prezentál, a büdösnek nevezett Taylor Lautner pedig olyan zavartan vigyorog, mintha nem értené, mit keres a helyszínen. Condon azonban nem kegyelmez a rutinos színészeknek sem: a számítógéppel feljavított horror-csecsemőnél nem járnak jobban a vámpírrá maszkírozott sztárok sem, amikor szegény Michael Sheen megereszt egy meglepő sikolyt, az valószínűleg nem az alakítása része.

Legyünk azonban igazságosak a rendezővel és a színészekkel: ebből az alapanyagból nehéz lett volna komolyan vehető filmet összehozni. Az újszülött kislányra rágerjedő farkasfiú, a tíz évig folyamatosan szexelni képes vámpírpár legalább annyira mókás, mint a saját lánya vérszívó-átváltozását felismerni képtelen rendőr-papa. Az utolsó felvonás alibi-sztorijában azonban még az egyszerű cselekmény ellenére is méteres lyukak tátongnak: Condon nagy erénye, hogy ezeket nem palástolni próbálja, hanem hatalmas ecsetvonásokkal még alá is húzza. A lágy, romantikus gitárzene egyetlen percre sem hallgat, a párbeszédekből sűrített szirup csöpög, a végső nagy visszaemlékezés alatt pedig attól retteg a néző, hogy egy pillanat alatt cukorbeteggé válhat. Az apa előtt vetkőző udvarló, a gagyi gyorsításokkal és olcsó megoldásokkal támogatott futkorászások, a már-már tahó beszólások csak szimplán nevetésre ingerelnek, a szuperhős-történetbe átvezetett nagy összecsapás azonban olyan fantasztikus mélységeket tár elénk, melyek miatt ez a film egyszer még a trash-rajongók egyik nagy kedvence lehet.

Az öt rész alatt sajnos nem derül ki, miért hajlandó feláldozni magát egy komplett farkasember- és vámpír-kolónia ezért az unszimpatikus, passzív-agresszív és kissé szerencsétlen tinilányért - de ha már végső harc, akkor Condon maximálisan idepakol mindent, amiért egy ilyet szeretni lehet. Jönnek a mutáns-képességű vámpírok a világ minden tájáról, macsóznak az X-men képregényekből csórt cuccokkal, miközben a farkasok is ugatnak: a rendező szépen húzza a feszültséget, felállítja a jókat és a rosszakat egymással szemben (néhány pisztolyos ember és/vagy indián kellett volna még), majd kirobbantja a konfliktust. Az utolsó harminc percért mindent megbocsátunk, a könyveket, a színészeket, a kultuszt, a klónokat, mindent. Bizarr, már-már művészfilmes akció kerekedik az egész mitológia-ferdítésből: a vértelen, dugóhúzós-fejletépős, lávás összecsapás egész egyszerűen frenetikus élmény, egy olyan elrajzolt látványosság, ami miatt a műnek ott a helye az elmúlt évek legjobb “rossz filmjei” között - valahol a Chillerama és a Piranha 3D között.

Ha Condon egy elszánt gerillafilmes lenne, aki a rendszeren belülre kerülve szándékos túlzásokkal szembesítené a befogadót a rózsaszín cukormáz hamisságával, az Alkonyat befelező epizódja a giccs és a camp fontos művészeti teljesítménye, a sz@r alapműve lehetne. Egy tökéletesebb világban a rendező az Arany Málna-díj átvételekor összekacsintana velünk műértőkkel, és együtt hahotáznánk a tömegfilm e perverz vadhajtásán. Sajnos azonban a stáb érezhetően kerüli a képzeletbeli szemkontaktust, az anti-Oscar tehát jogos, így az ínyenc B-rajongó is magára marad. Idővel azonban majd feledésbe merülnek a film most oly hangsúlyos kontextusai, az eredeti regény kultusza megkopik. Az eljövendő kukabúvár-filmbuzik talán felfedezik majd a Hajnalhasadás II giccses ámokfutását, és tágra nyílt szemmel, széles vigyorral értetlenkednek majd a XXI. század első évtizedfordulójának e fura mementóján. Vélhetően imádni fogják, ahogyan ez a két sápadt, szerencsétlen vámpír akaratlanul is kikarikírozza önmagát.