A menetrendszerűen érkező Woody Allen-filmek ma már olyanok, mintha egy lazán kanyargó, tarka széria 
folytatásaiként készülnének. Igaz, az egyes részek minősége ingadozó, és időről-időre a színészek, a helyszínek és a történetek is cserélődnek, de aki egyszer már megszerette a New York-i alkotó sajátos szerzői világát, annak a rosszabb epizódok sem okozhatnak különösebben nagy csalódást. Objektíven szemlélve a Rómának szeretettel az európai körút eddigi leggyengébb állomása, az említett Woody-effektus mégis tökéletesen működik. Hiába összecsapott, hiába lapos a komédia, ha a tipikus szerelmi bonyodalmak, az ismerős figurák és poénok az Örök Városban friss, kellemes színekkel gazdagodnak. Igaz, zavaros és didaktikus a legfrissebb Allen-mozi, valamiért mégis felhőtlenül jól szórakozunk, és elnézően hunyunk szemet a nyilvánvaló hibák felett is.
London, Barcelona és Párizs után már szinte kötelező volt a római kitérő. Aki ismeri az író-rendező életművét, bizonyára azt is tudja, Woody Allen rajong az operáért, illetve az olasz moziért (elsősorban Fellini és a neorealisták a nagy kedvencek). A tarka, kellemes itáliai környezetben, a csodás főváros utánozhatatlan díszletei között az alkotó elsősorban mégsem a híres talján elődökre, hanem a hollywoodi vígjátékok klasszikus „amerikaiak külföldön” receptjére szavaz – így csupán két olyan szálat ír a szkeccsfilmként felépülő forgatókönyvbe, melyekben csak helyiek szerepelnek. A Rómának szeretettel négy, egymással párhuzamosan futó története a házasság, a szerelem és a hírnév témaköreit járja körül, ám komolyabb meglepetést csak az okozhat, hogy Allen meg sem próbálja összefűzni, közös nevezőre hozni a karaktereket és az eseményeket.
Róma képeslapszerű, napfényes ábrázolása mellett a mű legnagyobb erényét természetesen az önfeledten mókázó színészgárda jelenti. Roberto Benigni ellenállhatatlan bája humorossá és szerethetővé varázsolja a fárasztóan sekélyes híresség-parafrázist, míg a Penelope Cruz és néhány szimpatikus helyi színész segítségével életre keltett szerelmi négyszög a hajdan népszerű, pikáns olasz komédiákat idézi meg. Nagyrészt vicces az Allen főszereplésével készült operarendezős betét is, ám a nagyobb hangsúlyt kapó, kizárólag amerikai 
szereplőket felvonultató szerelmi háromszög sajnos majdnem működésképtelen. Bár Alec Baldwin megbízhatóan hozza a kötelező gazdag turistát, a fiatal alteregóként megjelenő Jesse Eisenberg, illetve a szexi csábítót alakító Ellen Page párosa vészesen hiteltelen.
Az idén 77 éves Woody Allen valószínűleg százával képes felskiccelni az ilyen és ehhez hasonló, rá oly jellemző helyzeteket és szereplőket. A végeredményt látva nyilvánvalóvá válik, hogy ezúttal nem nagyon dolgozta ki a film alapjául szolgáló ötletmorzsákat, emiatt a Rómának szeretettel gyakran széttartóvá és vázlatossá válik, ám így egyúttal az atmoszféra is imponálóan laza marad. Bár nem jelenik meg egyetlen új elem, eddig ismeretlen motívum vagy szokatlan újítás sem a műben, illetve az idős alkotó is sok mindenért elmarasztalható – a kedves sztorikat látva végül megbocsátunk a stábnak. Tegyük a kezünket a szívünkre: ugyan ki ne szeretne nyaralni egyet az olasz fővárosban úgy, hogy közben még egy habkönnyű vígjátékot is összedob a kedvenc kollégáival? Woody Allen legalább nem tesz úgy, mintha valami sokkal komolyabb, művészibb, mélyenszántóbb dologra vállalkozna.
