Kinetográf

A romantikus komédia kifejezetten szigorú műfaji kelléktárát látszólag nagyon nehéz más zsánerekkel háziasítani, az elsőfilmes Lorene Scafaria mégis kiváló érzékkel tapintott rá egy elsőre kissé meghökkentőnek tűnő kivételre. A nagy világvége-várás és a látványos katasztrófamozik korában ugyanis hajlamosak vagyunk elfeledni az apokalipszisben rejlő vígjátéki- és szerelmi potenciált: a Míg a világvége el nem választ nagy erénye, hogy sikerrel nyúl a kérlelhetlen vég motívumához, és képes kellő kreativitással felfrissíteni az ismert képleteket. Az elrontott életére rádöbbenő, egy bohókásan furcsa lánnyal szerelembe eső kedves fickó történetét sokszor láttuk már, ahogyan a Föld felé száguldó aszteroida sem új motívum a vásznon. Scafaria ügyesen ismeri fel a végnapjait élő emberiség abszurditását, és a film első felében számtalan emlékezetes poént és apró ötletet facsar ki az alapvetően félelmetes helyzetből (a gyerekét leitató apuka karaktere telitalálat!). A játékidő előrehaladtával aztán a humor helyét a fokozatosan átveszi a hősök lassú egymásra hangolódása és a keserédes atmoszféra, a halál árnyékában önmagukat megtaláló szereplők mégsem lesznek nyálasak. A meteorit-metafora túlzása nagyon találó, az egész szívmelengetés annyira szimpatikus és szerethető, hogy még a szentimentálisabb hangnem is megbocsátható. Emellett külön piros pont jár az elsőrangú zeneválasztásokrért, a szép kivitelezésért, Steve Carrel rutinjáért - sőt, meglepő módon még a szerepeit rendszeresen túljátszó Keira Knightley sem zavaró. Fekete humorba csomagolt kapcsolati dráma romkomnak álcázva?! Kellenek az efféle műfaji vérfrissítések...