A 80-as évek egészségmániás, erőt és férfias keménységet sugárzó korszelleme futószalagon termelte az acéltestű akcióhősöket. A szőke hajú svéd óriás, Hans Lundgren számos kollégájához hasonlóan a harcművészet felől érkezett a filmiparba, és karrierjét elsősorban a fizikai adottságainak, azaz hatalmas termetének (195 cm), összetéveszthetetlen tekintetének és modellszerű külsejének köszönheti. Az eredetileg a doktori fokozatig is eljutó vegyészmérnök (aki “mellesleg” Fulbright-ösztöndíjat kapott az MIT-re!) a pályatársaival ellentétben soha nem ringatta magát hamis színészi illúziókba: 1985 óta kizárólag akciómozikat készít, sőt, 2004 óta rendez is, ám a klasszikus receptúrán alapvetően soha nem változtat. Kitartása és hűsége egy kisebb, ám annál masszívabb rajongótábort eredményezett, így bár egy Dolph-film nem annyira karakterisztikus vagy beazonosítható, mint Seagal vagy JVCD esetében, de legalább annyira védjegyszerű.
A régivágású akciók szerelmesei a mai napig követik a sztár otthoni forgalmazásra készülő filmjeit, így bármily furcsa is, de Dolph nyílegyenes karrierje valójában soha nem tört meg. Egész egyszerűen a műfaj követelményei, a kulisszák változtak meg körülötte, hisz a kilencvenes évek közepére a szélesebb közönségnek már nem kellettek a szótlan, marcona izomkolosszusok. Lundgren soha nem próbálkozott drámai karakterekkel, nem erőlködött, nem kísérelt meg műfajt, arculatot váltani. Pontosan tisztában volt azzal, hogy mihez ért, és lássuk be, ez igen komoly önismeretről tanúskodik. Ráadásul jelen állás szerint még az is előfordulhat, hogy az idő végül őt igazolja, hisz az Expendables fémjelezte retró-hullám újra felkapta őt is...és ki tudja, hol teszi majd le.
Végigtekintve a közel félszáz címet (!) tartalmazó filmográfián, az egységesnek tűnő pályaívben számos fontos fordulópontot figyelhetünk meg. Már maga az indítás is igen szimbolikus, hiszen hősünk két alapvető műfaji ikon ellenében debütált a vásznon. Elsőként az akcióhősök egyik legfontosabb előképe, Bond másod-ellenfeleként (Halálvágta) láthattuk a gyilkos tekintetet, majd egy gyorsan kultikussá volt orosz boxoló bőrébe bújva megküzdhetett Rocky negyedik reinkarnációjával is. E fontos mellékszerepek után nem sokkal gyorsan meg is 
találta az első főszerep: az akkoriban kirobbanóan sikeres Cannon stúdió a Mattel-figurák, illetve a rájuk épülő rajzfilm sikerét szerette volna kiaknázni, és leforgatta A világ urai (Masters of the universe) élőszereplős változatát.
A szép reményekkel induló, fantasyba oltott kardozós sci-fi végül csúnyán elhasalt a kasszáknál, és a kritikusok is darabokra szedték – ám Lundgren remek munkát végzett. Gary Goddard ramaty rendezése, a hihetetlenül buta forgatókönyv és az alapvetően röhejes karakterek borzongatóan rossz mozgóképpé álltak össze. He-man meséje ugyan még bűnös élvezetként sem lett sikeresen az elmúlt negyedszázadban, ám a mű a svéd sztár számára nem jelentett bukást. Lundgren igazolta, hogy ott a helye a filmvásznon: a következő szűk évtizedben olyan mozikkal jelentkezett, amelyek ízletes csemegék a műfaj értő szerelmesei, a VHS-korszak rajongói számára. A sorozat további részében ezekből szemezgetünk majd.
(folyt.köv.)
