A képregényfilmek mostanság valósággal uralják a mozivásznakat, így ma már talán hihetetlennek tűnhet, ám nem is olyan nagyon régen még olyan idők jártak, mikor egy legendás füzet-hőst akár egy hamisítatlan B-stáb is életre kelthetett - ráadásul a kiadó és az alkotó jóváhagyásával és segítségével! Burton-féle Batman ide vagy oda, 1989-ben még sem a Marvel, sem a híres szülőatya, Stan Lee nem gondolta komolyan, hogy durván egy évtized múlva Pókember, Vasember vagy az X-Men súlyos milliárdokat fog kaszálni, és a köpenyes igazságosztók Hollywood csúcsán fognak tanyázni. A Punisher (alias Megtorló) megfilmesítési jogai ekkoriban még lazán egy egykori vágó kezébe kerülhettek, aki a szerepet aztán a fiatal és feltörekvő Dolph Lundgren gondjaira bízta.
A Megtorló igen érdekes és fontos helyet foglal el a szuperhősök táborában. Míg a legnemesebb célok és morális értékek mentén repkedő, hihetetlen adottságokkal megáldott Superman a mesék ködébe vész, addig a csatornában élő, családjáért bosszút álló, önbírásokodó Frank Castle a másik oldalon áll: se álarca, se szuperképessége nincsen, egyedül a rendőri rutin és a jellemét felemésztő, kétes erkölcsiségű motiváció vezérli. Az ellentmondásos figura valósággal kiált a napjainkban oly divatos, a jellemekre és drámákra koncentráló, látványos megfilmesítésért, hiszen a 2004-es és az 1989-es moiziverzió sem foglalkozik különösebben az alapanyag valódi potenciáival - ez utóbbi ráadásul olyannyira félprofi munka, hogy némi bárdolatlab báj azért szorul a végeredménybe.
Dolph Lundgren e korai szerepével szépen közeledett az A-ligás hollywoodi akciómozikhoz. Igaz, fekete hajjal furán fest, a forgatókönyv pedig nem cizellálja túl a karaktert, a mérges arcú svéd vegyészdoktor cinikus nézése a helyén van, és még a mély, vontatott hangon elővezetett közhelyek is viccesek. A későbbiekben kétes értékű folytatásokban utazó író, Boaz Yakin kétdimenzióssá silányítja ugyana figurákat, de megpróbál egy több szálon futó, fordulatokkal operáló cselekményt kanyarítani a bosszúszomjas ex-rendőr, az olasz-amerikai maffia, a 
yakuza és a hős után nyomozó, ex-barát köré. Bár a dialógok röhejesek, és a valódi dráma hiányzik, az események lekötik annyira a figyelmet, hogy a lövöldözések, verekedések vagy üldözések hiba nélkül egymás után fűzhetőek.
A komoly akció-sikerfilmek (Terminator 1-2, Rambo 2, Kommandó) vágásával tapasztalatot szerzett Mark Goldblatt rendezőként sajnos azonban nem tud sem elég lazán, sem elég tempósan, sem elég markánsan filmet csinálni. Az alacsonyabb költségvetés félreismerhetetlenül a vászonra kerül és sajnos nincs olyan alkotói invenció, ami képes lenne ezt elrejteni vagy ellensúlyozni. Igaz, egy-két beállítás vagy figura erős (főleg az alkesz színész, a főellenség-nő), és érezhető az is, hogy az alkotók megpróbálják átmenteni az alapanyag szellemiségét, a jól megírt forgatókönyvi alapok, a kellő financiális háttér híján az összecsapások erőtlenek, a poénok nem ülnek, a feszültség meg sehol. A büntető (a magyar cím finoman szólva félreérthető) a közben eltelt idő alatt ráadásul tovább ráncosodott: az érdektelenségtől egyedül az a Dolph menti meg, aki nemcsak képes egy csipetnyi VHS- és 80as-feelinget a műbe csempészni, de a fizimiskája miatt egész korrekt a sajátos hős szerepében. Álmatag tekintet, lassan köpött, megrágott szavak, hústorony-mozgás: a szőke svéd egy mostani megfilmesítésben alakítaná így a Megtorlót, tuti kinyílnának előtte az ajtók.
(folyt. köv.)
