Bár az előző filmje egyértelmű döccenő, a díszdobozba kívánkozó Vörös skorpió-Megtorló-Sötét angyal mesterhármasa után Dolph egyértelműen korai korszakának nagy csúcspontjára érkezik - és ha csak egy röpke pillanatra is, de bekerül végre a felső kategóriás akciósztárok közé is. A Leszámolás kis-Tókióban, illetve a Tökéletes katona egyszerre tekinthető az eddigi munkásság gyors összefoglalásának, illetve a távolról egységes pályakép két jövőbeli ívét kijelölő próféciának. Dolph az Expendables retró-visszatérését leszámítva soha nem került ennyire közel az A-ligás hírnévhez: árulkodó, hogy mind a két esetben egy-egy másik sztárral küzd, a második esetben ráadásul a rossz oldalon.
A tökéletes katona bővebb bemutatása és kommentálása talán felesleges is. Az akciófilmes körökben egyértelmű kultusszá izmosodott mű elsősorban JVCD-darab, ám a svéd sztár testi adottságaira és jeges tekintetére alapozott gonosz legalább olyan fontos alkotóeleme a sikernek, mint a belga spárgái. Dolph sokszor hozta a lelketlen gyilkológép-zsoldost, aki hol jó útra tér, hol szétzúz mident: bár itt nem tudja ellopni egyértelműen ellopni a showt a kolléga elől, de a szépfiús rúgóbajnok forgatáson előadott féltékenységi rohamai arról tanúskodnak, hogy majdnem sikerült neki.
Az Emmerich-művet megelőző Leszámolás Kis-tokióban azonban már egy sokkal érdekesebb, talán kissé méltatlanul elfeledett darab. A nevét a Kommandó rendezésével filmtörténetbe író Mark E. Lester vezényletével készült film nem a svéd fizikumára, hanem a harcművészeti tudására építene, így ez a nagystúdiós mű tulajdonképp Lungdern Kickboxere, Kommandója és Úszó erődje egyben. A nyers színhús helyett a szőke óriás zennel és helyismerettel támad: a japánban felnőtt zsaru a Los Angeles-i japán negyedben vág rendet: felszámol egy illegális thai-box üzemet, megállítja a jégkokó terjesztését, szétrúg egy szusizót és még Tia Carrere bájait is 
megcsodálhatja. Kapunk természetesen japán ujjlevágást, kínzást, szamurájos menőzést és az is kiderül, hogy ki ölte meg anno a kis Dolph szüleit (baromi nagy meglepetésre azért ne számítson senki).
Bár a film számtalan logikai bukfencet, rossz színészi alakítást és röhejesen gyenge akciójelenetet tartogat, kellő iróniával szemlélve egészen szórakoztató alkotás. Már önmagában az a tény is rendkívül mókás, hogy valamiért Brandon Lee kapta a léha nyugati haver-zsaru, míg Lungdern a keleti zenmester figuráját (ráadásul Lee megdícséri Dolph farkát is!). Talán mondanom sem kell, hogy az ellenfél csapatában az összes rosszarcú ázsiai karakterszínész feltűnik, a rohangászások, üldözések alatt pedig finoman hullámzik a tipikus akciófilmes szintizene (a zeneszerző a korai Seagal-filmek aláfestéséért is felelős). A 75 perces játékidejével épp megfelelő hosszúságú móka csúnya bukás volt, kivéve egy-két olyan távoli helyen, mint Izrael és Magyarország (ahol még az éves top10-be is bekerült). A mű durván 3-4 évvel csúszott le az akciófilmes divathullámról: ha előbb készül el, ezzel a cuccal Dolph egyértelműen megválthatatta volna a belépőjét a legnagyobb sztárok zárt klubjába.
(folyt. köv.)
