A világ egyik leghíresebb kaszkadőr-koordinátoraként ismert, óriási blockbusterek second unit rendezőjeként tapasztalatot szerzett Vic Armstrong eddigi egyetlen rendezése nemcsak Dolph Lundgren egyik legjobb filmje, de egy kellemes meglepetés azoknak, akik szereteik a klasszikus vonalvezetésű, VHS-hangulatokban bővelkedő akciófilmeket. A Sivatagi lavina minden sallangtól mentes, faék egyszerűségű cucc: a kamionos Dolph a sivatag közepén rendőrgyilkosságba keveredik, majd a börtönbe menet megpróbálják kinyírni. A szőke svéd tehát szokás szerint a rossz oldalról indul, de ahogyan az vele általában történni szokott, most is kiderül, hogy nem eszik olyan forrón a kását. Bár elrabolja a topmodell-külsejű, titokban rendőrként dolgozó csajt, majd némi állami tulajdont is megrongál, mint talán kitalálhat, lesz még némi esélye a boldog befejezésre.
A film minden kockáján tetten érhető, hogy Armstrong nem kétbalkezes rendező, sőt, a kis költségvetés ellenére igen tisztességesen összerakja a filmet. Bár láthatóan nem nagystúdiós alkotásról van szó, a Sivatagi lavina a másodkategóriás VHS-darabok szerethető báját árasztja magából, néhány ponton ráadásul felveszi a versenyt az akkori akciómozikkal is. Az információk visszatartásával még az alibi történetbe is sikerül némi feszkót csiholni, a lényeg azonban a direkt látványon, a szépen koreografált üldözéseken, bunyókon és lövöldözéseken van, melyeket Armstrong könnyed eleganciával old meg. A garázsos jelenet egyértelműen John Woo vérbalettjei előtt tiszteleg, míg a zöldséges lövöldözés Peckinpah stílusában fogant, de hommage szintén a Magas Sierra és Bogart is megidéztetik.
Tökös, tempós és szórakoztató darabról van tehát szó, amely maximálisan hozza az ilyen művektől elvárhatót. Dolph teljesen hiteles a szűkszavú, kissé tahó bűnöző szerepében, a jó csaj cicit és feneket is villant, egyszer egy farkas is megjelenik és még sikerül egy Ferrari és egy Lamborghini hajszáját is a műbe applikálni. A forgatókönyvbe jó sok káromkodás került, sőt, egy-két kifejezetten frappáns dialóg is született (“Ha tököm lenne, figyelnének rám” vagy “Barát az, aki nem dugja a feleséged”). A talpalávalót ráadásul a nagy Jerry Goldsmith fia, Joel húzza, aki szépen aláfesti az autószétlövős, genyózsarus keménykedéseket is. Dolph egyik legtisztább és legegyenesebb filmje a B-kategória krémje, a 90-es évek másodvonalának egyik igen szerethető mementója, amely azt a minőségi szintet képviseli, amit több-kevesebb sikkerrel Dolph azóta is megpróbál megugrani.
(folyt. köv.)