Bármennyire is ígéretesen hangzik egy Dolph szereplésével készült öttusás akciófilm, az életmű kvintesszenciájának tekinthető Vörös skorpió-Leszámolás kis-Tókióban-Sivatagi lavina szentháromság után a Halálos viadal olimpiás-terroristás férce kifejezetten nagy csalódás. Az NDK színeiben versenyző Lundgren sajnos nem képes életet lehelni a béna történetbe és az olcsó kulisszákba: hiába az őrült német edző borzasztóan eljátszott figurája, hiába a csillogó izmok és a Magnumból ismerős Roger E. Mosley pocakja, ha a közhelyek nem viccbe, hanem unalomba fulladnak.

Az öttusta önmagában jó kis alapanyag lehetne: a hős kardozhatna, lóháton menekülhetne vagy futva/úszva lődözhetne. Egy futurista akcióban, valami utópisztikus viadalban egész jól ki lehetne használni a sportág rejtett potenciáit, ezért is érthetetlen, hogy ebben az esetben az alkotók miért próbálkoztak meg ezzel antikommunistás, doppingos baromsággal. A kis költségvetés miatt már az olimpiai szereplések, illetve a németnek álcázott, fájóan amerikai helyszínek is röhejesek, de a megtámadni próbált “békekonferencia”, illetve Dolph cigizős-piálós leépülése is bántóan hiteltelen. A fantom az éjszakában, illetve az Ölve vagy halva rendezőjeként hírnevet szerzett Bruce Malmuth e művével végleg eltemette magát - nagy szerencse, hogy az ilyen fiaskók a svéd sztárnak ekkora már abszolút meg sem kottyantak.

Hasonló unalomban fullad a Ted Kotcheff (Rambo) rendezte, 95-ös Dolph-akció, A bizalom ára is. Hiába a biszexuális terroristát alakító, lenge ruhákban parádézó Maruschka Detmers, hiába az érdekes és különleges helyszín (a mű Prágában forgott), a vékonyka cselekmény egész egyszerűen kevés ahhoz, hogy elvigye a hátán ezt a politikai thrillernek szánt művet. Bár korántsem valami gyengécske B-fércről van szó, és Dolph kifejezetten jó a szófukar amerikai zsaru szerepében, a lassan csordogáló sztori nemcsak kiszámítható, de a feszültség is gyorsan kiveszik belőle.

Tíz évvel a pályakezése után Lundgren ikonná, sziklaszilárd márkanévvé vált, aki a minőségtől függetlenül képes megadni a szerepeinek azt a vágyott védjegyet, ami miatt a mű végül biztosan megtérül. A Halálos viadal után Dolph ugyan próbálkozott még Hollywoodban (Johnny Mnemonic apró, de annál emlékezetesebb mellékszerepében), dolgozott sztár-rendezővel (Blackjack - John Woo) és készített egy-két szerethető blődlit (Csendes pusztító, Terrorcsapda), de 1995-re már visszvonhatatlanul megszilárdultak azok a keretek, melyek mentén hősünk azóta is rendíthetetlenül dolgozik.

Akár rendezi, akát játszik benne, egy Dolph-film becsülendő kiszámíthatóságot, a rajongók számára biztos színvonalat jelent - ami egyúttal meg is akadályozza a svéd sztárt abban, hogy esetleg kitörjön a B-filmes akciósztárok ligájából. A tipikus Lundgren-figura az első tíz év szerepeiből gyúrodott, és a saját képességeivel, a kitartóbb nézők elvárásaival maximálisan tisztában lévő vegyészmérnök a bevált formuláktól már csak minimálisan tér el. A marcona elitkatona és/vagy csendes harcművész-gyilkos, aki a termetével és az izomzatával tiszteletet parancsol, de ha kell, iszonyú erősen hátra is tud rúgni - ez a szőke óriás lehet az, aki a B-filmek minden bénasága, kiszámítható és fárasztó fordulata, olcsó és hatásvadász akciója ellenére is bűnös élvezetté varázsolhatja a képzeletbeli téka alsó polcain porosodó akciókat. És ki tudja, talán egyszer még egy Tarantino-Rodriguez kvalitású ifjú titán is megkínálja egy ikonikus szereppel...  

VÉGE