Kinetográf

A komédia is csak olyan, mint a jó eszpresszó: minél koncentráltabb, minél feketébb, annál kellemesebb, erőteljesebb élményt nyújt. A Hullázó kedélyek morbid minimál-bohózata akár egy remek egyfelvonásosként futhatna valamelyik kamaraszínházban, sőt, még a hideg északon is egész működőképes vígjátékot faragtak (Nyakig a vízben) a klasszikus, félreértéseken és véletlen hullákon alapuló tréfából, ám a kissé vékonyka, laposabbra sikerült alapanyag a hollywoodi vasmarkoban már kevés a dicsőséghez. Napfényes, apró sziget adott, a fiatal, szőke feleség, az idősebb, féltékeny férj és a gyerekkori szerelmes háromszöge rendben van, és fel is bukkan a léha ex-barát, de amint a hulla a pincébe kerül, csak nem pörögnek fel a megfelelő fordulatszámra az események. Cameron Diaz egyik első főszerepében még üde és természetes a naiva bőrében, Keitel rutinból hozza a zsémbes, egyre pszichotikusabb bíró-férjet, Craig Sheffer pedig macsó, mint mindig. A rendező sajnos mégsem lép túl a sablonos kabaré-karaktereken, meg sem próbálja árnyalni, mélyíteni a figurákat, ezért az egyre hajmeresztőbb fordulatok kínosan kimódoltak, a mókázás erőltetett, a viccesnek szánt félreértések vígjátéka hiteltelen lesz - olyannyira, hogy a végén már egyértelműen annak szurkolunk, hogy végezzenek egymással a figurák. Nagy kár a műért, mert néhol azért megvillan az abszurd mélység, és ha nem csak a ki-mit-hogyan, hanem a miért is felmerülne, egy maró, éjfekete irónia születhetne a kölcsönös párkapcsolati bizalmatlanságról - de ez így pont olyan erőltetett, mint a jópofáskodó magyar cím. Egy Szeszélyes évszakok-betét fekete mutációja, Hollywood-módon elkészítve, semmi több.