Kinetográf

Az 1939-es Óz, a csodák csodája a későbbi blockbusterek egyik fontos előfutáraként lehengerlően demonstrálta az új technikai újítás, a szín óriási lehetőségeit. Hetvennégy évvel később a Disney elérkezettnek látta az időt, hogy a harmadik dimenzióra és a csillogó számítógépes látványra alapozva elkészítése a legendás mű előzményfilmek álcázott újrázását. A produkció nagy szerencséje, hogy a rendezői székbe végül egy olyan kreatív alkotó ülhetett, aki a szigorú produceri előírások ellenére is sikerrel lazította fel a giccsbe hajló, merev sablon-történetet. Sam Ramini vitathatatlan érdeme, hogy az egyszerű Alice-ismétlésnek tűnő, maximálisan steril alapanyagba sikerül életet lehelnie. A kötelező panelek, az ismert fordulatok között valósággal burjánzik a könnyed játékosság és a szerethető móka, míg a gyermeki tanmesébe komolyabb alkotói kérdések kerülnek: pontosan e jótékony rendezői hozzállásnak köszönhető, hogy a hús-vér színészek dominálnak, a poénok ülnek és a mese is magával ragadó. A történet mélyén megpendített mozi-metafora pedig már tényleg csak hab a tortán. Ramini értelmezésében Óz egy nagyravágyó showman, aki az aranyhoz fűződő vonzalmát a fináléra képes egyensúlyba hozni a nemesebb célokkal. Az egykori független, öntörvényű horrorfilmes ekkor mintha magáról mesélne: ahogyan hőse, úgy ma már ő is büszkén vállalja, hogy Hollywood hangzatos szeményvesztései talán becsapják a nézőt, de ha szívvel-lélekkel csinálják, egy jó másfél órára elvarázsolhatnak minket. Örüljünk, hogy vannak még olyan filmesek, akik komolyan veszik az illúziót és a szórakoztatást!