Kinetográf

Az igazán jó sportfilmek arról ismerszenek meg, hogy nem a szabályokra, nem a kulcsfigurák életére és nem is az adott játékot kísérő mikrovilágra koncentrálnak, hanem annak az utánozhatatlanul egyedi hangulatnak erednek a nyomába, ami miatt fanatikus szurkolóvá válhat az ember. Hiába gyenge tehát a Goon sztorija, hiába laposak a karakterek, ordernáré a humor és irreálisak a fordulatok, ha az egész filmből sugárzik, ezt bizony a jégkorong-imádók készítették a sportág elkötelezett rajongóinak. A tiszta szívű, kissé buta hős nem találja a helyét a világban, a jégre lépve azonban végre felfedezi önmagát, majd konok kitartásával példát mutat a csapatnak, ezért mindeki leszámol a saját démonaival. Ezerszer láttuk már ezt a történetet, ám ez esetben szerencsére mindez csak ürügy arra, hogy az alkotók elmerülhessenek a hoki sörszagú, borostás macsózásában. Önfeledten mókázó sztárok, alpári, szexista viccek és ökölcsapások - kínos is lehet a dolog, de annyira el van túlozva minden, hogy nagyon nem lehet haragudni az alkotókra. Bár laikusként csak a viccek negyedet-harmadát érti az ember, ráadásul engem a homofób pénisz-poénok és a lassított vérfröccsök sem ingereltek nevetésre, de csodával határos módon az mégiscsak lejön, mit is lehet szeretni abban, hogy néhány keményfejű őrült nagy sebességgel kerget egy apró fekete korongot. Az érzés tehát átjött, és hát pont ezért néz az ember sportfilmet, nem igaz?