Egy faék egyszerűségű gyerekjátékból (mozgatható katonababák) nyilvánvalóan nem lehet bergmani mélységű karakterdrámát vagy hitchcocki feszültségű narratív truvájt kovácsolni, ám a legújabb Hasbro reklám alkotói szerencsére nem is törekszenek ilyesmire. A G.I. Joe: Megtorlás szimpatikusan egyszerű és üres móka, mely nem ígér sem többet sem kevesebbet annál, mint amit egy csapat műanyag izomfigurával el ne játszhatna egy lelkes kissrác a gyerekszoba szőnyegén. Mindent a szemnek! - adja ki a jelszót a korábban 3D-táncmozikon és Bieber-videókon (!) dolgozó rendező, majd a következő másfél órában nem is szolgál mással, mint egy agyatlanul dübörgő látványhalommal, masszív géppisztolyozással, túltengő izmozással, kungfu-mozis tisztelgésekkel, Himalájában repkedő ninjákkal és persze jó sok robbantással.
Az amerikai elnököt a gonosz egy nanoálarcba bújt imposztorra cseréli, a maszkos ősellenfél előjön a szupertitkos börtönből és felrobbantja az összes atomot. London a CGI-áldozata lesz, de néhány millió áldozat kevés, a galád egy műholdakról ledobható titánrúd-készlettel zsarolja meg a szabad világ vezetőit. Igen, orbitális nagy baromság itt minden, ez tény, de legalább a stáb egyetlen tagja sem veszi komolyan, ami kifejezetten jól áll a blődlinek. Az egyik főhős egyszer összegzi is a film sztoriját, mire a veterán tábornok rávágja, mekkora baromság az egész. Sűrűn összekacsingatnak tehát velünk az alkotók, közben áthágják a fizikai és a józan ész törvényeit és kőkemény beszólásokkal, jó nővel és bennfentes hivatkozásokkal próbálják kitölteni az időt. A Szikla izzad, de még őt is elhomályosítja az a sok menő színész-arc, aki tiszteletét teszi ebben az önfeledt vizuál-akcióban. A lényeg tehát megvan, a mozira jól csúszik a sör és kellemesen lezsibbad az agy - egy G.I. Joe címen futó műtől ennél többet nem is várhat az ember.