Kinetográf

A titkozatos és ellenállhatatlanul szexi femme fatale elcsábítja a szomorkás tekintetű, magányos hőst, majd észrevétlenül behálózza és ráveszi az idősebb, dúsgazdag férj meggyilkolására. Az egyik legalapvetőbb krimi- alaphelyzetről van szó, mellyel már számtalan feldologzásban találkozhattunk, a legemlékezetesebbek azonban kétségtelenül azok a cinikus és kemény film noirok, ahol szinte izzanak a ki nem mondott elfojtások (lásd Kettős kockázat). A korábban sikeres blockbusterek forgatókönyveit jegyző Lawrence Kasdan 1981-es debüt-rendezése nem is tesz hozzá sokat ehhez a klasszikus receptúrához, inkább felvarrja a ráncokat, illetve ügyesen eljátszik a műfaj lehetőségeivel. A párás és buja floridai helyszín, a két kiváló pályakezdő főszereplő és a baljós jazz-kíséret hibátlanul teremti meg a bűnös, romlott atmoszférát, A test melege elsősorban a mai napig ellenállhatatlan erotikus feszültségnek, illetve a képekből áradó hőségnek köszönhetően működik. Kasdan legnagyobb érdeme, hogy sikerül szinte tapinthatóvá varázsolni az eseményeket alapvetően meghatározó kánikula fullassztó, bizsergetően perzselő hangulatát, így téve még átélhetőbbé azt a folyamatot, ahogyan a férfi minden racionális belátása ellenére a veszedelmes nő rabja lesz. Kathleen Turner elképesztően jól hozza a csábítót, míg William Hurt egyszerre képes megjeleníteni az ideális áldozat és a szerencsétlen férfi figuráját. A rendező ügyesen játszik a forróság konkrét és átvitt jelentéseivel, tiszteleg a műfaj a előtt és könnyedén szövögeti a szálakat: az egykori botrányfilm ma is egy erős és stílusos neo-noir, ahol még a csavarokat sem kezdte ki az idő vasfoga.