A terror természetét egyre több mozgókép kutatja, a téma vizsgálata a kortárs mozi egyik fontos motívuma, mégis csak kevés alkotás képes a mélyebb, komplexebb analízisre. A probléma sajnos rendkívül időszerű, ám a kérdéskör komplex ellentmondásai, a szembenálló oldalak zavarbaejtő viszonyrendszerei inkább a televíziós szériákban bontakoznak ki. a vásznon csak néha sikerül túllépni az egyszerűsítő sztereotípiákon. A kelet örömteli újítása, hogy a bemutatott zöld anarchista csoport erőszakos módszereit ugyanúgy elítéli, mint a felkutatásukra küldött ügynökség eszközeit. Bár a megpendített események antikapitalista-környezetvédő kicsengései egyértelműek, a forradalmi oldallal szimpatizáló alkotók szerencsére árnyalják a képet, érdekes morális dilemmákat tárva a közönség elé.
A film dinamikáját az adja, hogy az eseményekbe bevonódó szereplők motivációi egyszerre elfogadhatóak és elítélendőek. A hangzatos, nemes célokért küzdő földalatti csapat hol egy kedves hippi-közösség, hol egy szemellenzős szekta benyomását kelti. A közéjük épülő hősnő két világ között őrlődik, a forgatókönyv egyensúlya egyedül ott borul meg, hogy az ellenük dolgozó nyomozóiroda indítékai vitathatlanul piszkosak. Az író-rendező Zal Batmanglij és az író-főszereplő Brit Marling álláspontja ugyanakkor védhető, hisz a „cél szentesíti az eszközt” elve ellen érvelnek, melyet szerencsére még a nagytőke elleni ökoháborúban sem tartanak elfogadhatónak. A mű minden didaktizmusa ellenére éppen ezért működik, az eseményeknek ugyanis nincsenek igazi hősei, csak és kizárólag áldozatai. A felrajzolt kérdőjelek, a kiváló színészek és az okos finálé egyértelműen pozitív irányba billenti a mérleget. Bár terror- vagy szekta-moziként nem megkerülhetetlen, A kelet izgalmas thriller, mely a gondosan csomagolt válaszai ellenére is kikerüli a legveszélyesebb kliséket. Akár egyetértünk a látottakkal, akár vitatkozunk az alkotókkal, a film végeredményben képes volt aktuális problémákra felhívni a figyelmünket.
